Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Már egy hete, hogy nem járok napszámba, sütök-főzök a gyerekeknek, és takarítgatom a lakást, sok minden elmaradt, ablakot pucolok, szőnyeget tisztítom át, a kárpitokat, a fürdőszobát, az edényeket súrolgattam át. Csupa semmitmondó dolog, de annyira elmegy az idő vele, és ha kész, akkor tudomásul vesszük, hogy megcsináltam, de olyan nagy feltűnést nem okoz.. Bár a lakásban az illatok teljesen mások, mint ezelőtt, hiába szellőztettünk mindig. Szóval azért a „komfortérzet” csak jobb így.
Voltam vasárnap templomban is. Már annyira hiányzott, és olyan jó volt feltöltődni, annyira jó dolgokról prédikált most is a Tiszteletes nő, leginkább így tudnám megfogalmazni, hogy az önmagunk elfogadásáról, hogy érjem be azzal ami, aki vagyok, és fogadjam el, hogy ide rakott a jó Isten ebbe a családba, ebbe az utcába, ebbe a faluba, és itt kell a lehető legjobban elvégeznem a dolgaimat, rám bízta a szeretteimet. És tennem kell a dolgomat a legjobb belátásom és erőm felett, sok ember azt mondja, hogy könnyű nekem, mert mindent rábízok a jó Istenre. Dehogy bízok, csak nem kapkodok, nem sietek, megvárom, amíg segítséget kapok, de az is igaz, hogy kérem is, nekem az imádkozás nagyon fontos napi cselekedet, és a családom többi tagjának is. De azért tesszük a dolgainkat, nem mondom, hogy nem vétkezem, vagy nincsenek bűnös és elégedetlenkedő gondolataim, de igyekszem, hogy ne hatalmasodjon el rajtam, mert a negatív érzések, gondolatok elviszik az ember erejét.
Azt tudom, hogy minden embernek vannak gondjai, problémái, de menni kell az utunkon tovább.
