Bemutatkozó levél
Szász József vagyok, 31 éves, ********-i lakos, három kisgyermek édesapja. Erdélyben születtem, 2002-ben telepedtem át Magyarországra, jobb élet reményében bízva.
Feleségemmel (26 éves) 2005-ben házasodtunk össze, albérletben éltünk 2006 őszéig. Vásároltunk hitelre (7.350.000 ft) ********-on egy 1,5 szobás panellakást, mert úgy gondoltuk, hogy inkább a sajátunkat törlesztjük, mint albérletre dobjuk ki a pénzt. Személyi kölcsönt is kénytelen voltam felvenni (1.500.000 ft), hogy meglegyen az önerő. Közben született három gyönyörű szép gyermekünk Tamás (2005.07.04), Ő már óvodába jár és nagyon sokat betegeskedik. Ebből kifolyólag a többi testvére is megbetegszik, szerencsére neki megvan az étele az óvodában, mikor nem beteg. Szabolcs (2008.02.18), Lilla (2009.12.02). Ők nem járnak közösségbe, és önerőből kell megteremtsük a betevő falatokat. Éltünk, mint egy szép család, örültünk mindennapjainknak, nehezen hittük el, hogy mindezt ketten értük el, minden közös segítség nélkül. 2009.02.26-án a világválságra hivatkozva elküldtek a munkahelyemről. Akkor még úgy gondoltam, aki dolgozni akar, az talál munkát és nem lesz semmi gond, de nem így történt. Rossz volt látni nap mint nap, hogy nem tudjuk teljesíteni a banki és közüzemi kötelezettségeinket, mentünk és megyünk szépen lassan tönkre, úgy anyagilag, mint idegileg. Jelenleg rendelkezésre állási támogatáson vagyok, ami 28.500 ft, a feleségem GYED-en van, ami 50.000 ft, plusz 48.000 ft családi pótlék, ennyi a jövedelmünk. A személyi kölcsönömet felmondták, mert nem tudtam fizetni, 2.200.000 ft-ot követelnek. A lakást még tudjuk fizetni, mert két évre átvállalta az állam a törlesztőrészletet, amit persze vissza kell fizetni. 400.000 ft körüli rezsiköltséggel tartozunk a szolgáltatók felé. A gyerekektől nem vontuk meg az ételt soha, és nem is fogjuk, ameddig csak lehet, káros szenvedélyünk nincs. Szülőktől segítséget nem remélhetünk, az én szüleim idősek, kevés nyugdíjjal, másrészt 750km-re laknak. Nehéz így éljek azzal a tudattal, hogy nem elég, hogy nincs lassan mit együnk, de még a 73 éves haldokló édesapámtól sem tudok elbúcsúzni. A gyermekeim szinte nem is ismerik a szüleimet, mert nem tudjuk megtenni a feleségemmel, hogy 40.000 ft-os útiköltséget kifizessük. A feleségem édesanyja 2009-ben elhunyt, amit meg is éreztünk, nem csak érzelmileg, hanem anyagilag is, mert nagyon sokat támogatott minket. Mivel Ő pék volt, nem kellett kenyeret és pékárut vegyünk, mert azt mindig Ő hozta nekünk. Édesapja meg nem tartja velünk a kapcsolatot, pedig többször próbáltuk elérni, hogy tartsuk a kapcsolatot, de ő hallani sem akar róla, mert fontosabb neki az alkohol.
Köszönöm a támogatóknak a segítséget, amit nyújtanak nekünk, és a többi rászorulónak, szívből hálásak vagyunk!
********
2011.04.08.
