Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Viszonylag nyugalmasan indult a hét, a szokásos rutint - iskola, munka, stb. - semmi szokatlan nem zavarta meg. Izgulva vártuk, milyen lett Miklós félévi bizonyítványa. Egészen keddig kellett a körmünket rágni, mert csak akkor osztotta ki a tanárnő az ellenőrzőket. Ahhoz képest, amennyi panasz az utóbbi időben volt a fiatalemberre, egészen jól szerepelt. Nem rondítja kettes a jegyeit, és hármasa is kevés van. Az átlaga 3,8, amire Ő felettébb büszke, csak akkor konyul le, mikor előadom Neki, hogy én 4,1-es átlaggal végeztem, mégis takarító vagyok. Ezzel nem az önbizalmát akarom megtépázni, de szeretném, ha tudná, hogy mindenért keményen meg kell dolgozni!
A nagy fiam szerdáig betegen járt dolgozni, majdnem minden nap lázas volt. Aztán egyszer csak mintha elfújták volna, elmúlt a kór, és jobban érezte magát. Sajnos péntekre engem ért el hasonló baj, már a délelőttös műszakból lázasan jöttem haza. Vettem be gyógyszert, és úgy mentem vissza délutánra, hogy kicsit jobban éreztem magam. Estére aztán vissza minden, már előre féltem a szombati naptól, mert Miklóssal ekkor kellett mennünk a központi felvételi vizsgát megírni. A buszjárat olyan szerencsétlen, hogy csak délután fél 4-re értünk haza, 10 óra 50 perc után már csak olyan későn jön busz. Már megkaptuk a felvételi lapokat is, csak ki kell tölteni. Most minden Miklósról szól, mint tavaly ilyenkor Csabiról, mert az Ő jövője függ a helyes döntésektől. Nehéz eset, nem is mindig sikerül a jó utat megtalálni. Én azért most is előveszem a jó öreg optimizmusomat, és próbálom a gyermekemet a helyes útra terelgetni!
Tisztelettel:
A Dózsa család
