Fel a fejjel! - Gyermekétkeztetési Alapítvány

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Viszonylag nyugalmasan indult a hét, a szokásos rutint - iskola, munka, stb. - semmi szokatlan nem zavarta meg. Izgulva vártuk, milyen lett Miklós félévi bizonyítványa. Egészen keddig kellett a körmünket rágni, mert csak akkor osztotta ki a tanárnő az ellenőrzőket. Ahhoz képest, amennyi panasz az utóbbi időben volt a fiatalemberre, egészen jól szerepelt. Nem rondítja kettes a jegyeit, és hármasa is kevés van. Az átlaga 3,8, amire Ő felettébb büszke, csak akkor konyul le, mikor előadom Neki, hogy én 4,1-es átlaggal végeztem, mégis takarító vagyok. Ezzel nem az önbizalmát akarom megtépázni, de szeretném, ha tudná, hogy mindenért keményen meg kell dolgozni!

A nagy fiam szerdáig betegen járt dolgozni, majdnem minden nap lázas volt. Aztán egyszer csak mintha elfújták volna, elmúlt a kór, és jobban érezte magát. Sajnos péntekre engem ért el hasonló baj, már a délelőttös műszakból lázasan jöttem haza. Vettem be gyógyszert, és úgy mentem vissza délutánra, hogy kicsit jobban éreztem magam. Estére aztán vissza minden, már előre féltem a szombati naptól, mert Miklóssal ekkor kellett mennünk a központi felvételi vizsgát megírni. A buszjárat olyan szerencsétlen, hogy csak délután fél 4-re értünk haza, 10 óra 50 perc után már csak olyan későn jön busz. Már megkaptuk a felvételi lapokat is, csak ki kell tölteni. Most minden Miklósról szól, mint tavaly ilyenkor Csabiról, mert az Ő jövője függ a helyes döntésektől. Nehéz eset, nem is mindig sikerül a jó utat megtalálni. Én azért most is előveszem a jó öreg optimizmusomat, és próbálom a gyermekemet a helyes útra terelgetni!

Tisztelettel:

A Dózsa család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

El sem hiszem, hogy már az év második hete következik. Olyan gyorsan telnek a napok, észre sem vesszük, és megint Karácsony lesz. Persze addig még "sok víz lefolyik a Dunán", ezer rossz és még több jó dolog történhet.

Nálunk is úgy indult az első munkahét, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de mindig jön valami, ami bekavar. Most keddtől váltó műszakba tettek, ami azt jelenti, hogy 4 órát a napközi konyháján dolgozom reggel 6-tól úgy 11-ig, egy rövid időre haza mehetek, de 2 körül vissza kell mennem az iskolába takarítani, mert a másik 4 órámat ott kell letöltenem. A 8 órából azóta szinte minden nap 9 -10 óra lesz, mert képtelenség fele annyi idő alatt kitakarítani a szintemet, még akkor is, ha a tornatermet és az étkezőt átvették a kollégák.

Szerdán végre megérkezett a tűzifa is, pont jókor, mert addigra utalták át a munkabért is, így nem hitelbe hozta a fiatalember a tüzelőt. Most már rendszeresen  késik a fizetések átutalása, minden hónapban attól rettegünk, hogy egyáltalán nem tudják majd kifizetni a bérünket. Végül is nyár óta riogatnak ezzel bennünket, és már egyre rosszabb a helyzet.

Csütörtökön visszaadtam a bérlet kölcsönkért árát a kis keresztlányomnak, Ők a tüzelőjük árát adták ide.

Szóval hétfőn, ha haza megyek 11 után, rohanhatok a városba, leadni a cuccot, befizetni a csekkeket, utána vissza, hogy ne este 8-ig kelljen dolgoznom a kis 60 ezer forintomért.

Szombaton a fiam megint túlórázott, menetrend szerint lekéste a helyi járatot, illetve nem is volt olyan, ami beérte volna a távolságit, ezért csak a fél 5-ös busszal tudott hazajönni. Farkas éhes volt, hisz reggel elment még 5 előtt itthonról!

Miklós gőzerővel készül a központi felvételi vizsgára, ami 22- én lesz, hétfőtől szerdáig előkészítőkre jár. A jövő hét végén pedig érkezik a félévi bizonyítvány, ami befolyással lesz az egész elkövetkezendő évre.

 Tisztelettel:

                       A Dózsa család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Elérkezett az év utolsó hete, ami nem sokban különbözött az elmúlt 51-től. Talán annyiban, hogy pihenhettünk, mert most volt lehetőség arra, hogy az év közben bennhagyott szabad napokat kivegyük.

Nem voltunk szórakozni, nem jött hozzánk senki, szűk családi körben telt az ünnep. Pénteken telefonált a barátnőm, hogy a volt férjétől csomagot küldenek, figyeljük, mikor érkezik. Délután 2 körül be is futott, kipakoltunk, és már rohant is tovább.

Sok szép ruhát kaptunk, Miklós nadrágokat, pulóvert, Csaba pólókat, ami majd nagyon jó lesz nyáron. Én is kaptam sok (főleg alkalmi) ruhát, blúzokat, aminek nagyon örültem, csak egy nagy bánatom van, hogy nem tudom hová fölvenni őket.

Kaptunk megint élelmiszert is, ami azért jött nagyon jókor, mert nem fizetett ki a munkáltató bennünket a két ünnep között, így elég komoly problémával találtam szemben magamat megint. Már csak azért is, mert a gyereknek a bérletet a hónap első napjaiban mindig meg kell, hogy vegyem, ellenkező esetben nem tudja leadni a tárgyhavit, és nem fizeti ki a munkáltató. Most megint pénz után kellett szaladgálnom, hogy hétfő reggel a buszon ne kerüljön kellemetlen helyzetbe.

A tüzelőnk is elkopott a mínusz 19 fokokban egy röpke hónap alatt, most ismét hitelbe kunyeráltam a fiatalembertől. Sajnos a nagy hó miatt nem tudtak kimenni az erdőre, ezért nekünk sem hoztak fát, majd csak január 3-a vagy 4-e körül. Addig a férjem unokatestvére segített ki bennünket, aki itt lakik egy pár házzal arrébb, Tőle toltunk föl furikban egy pár kuglit.

Hétfőn elkezdődik újra a munka, a kicsinek a félév előtti nagy hajrá, rengeteg elintézni valóm lesz, mert a sok fizetési hátralékkal kezdeni kell valamit, ha mást nem is tudok, kérvényeket írogatok. Így is folyton az jár a fejemben, hogy milyen igazságtalan az élet, amiért az én gyerekemnek 19 évesen dolgoznia kell, és mégsem lát belőle semmit, mert nem tudja elkezdeni, elindítani a saját életét a nyomorúságunk miatt. Ide van egyelőre láncolva, de remélem, ez nem lesz mindig így!

Tisztelettel:

                        A Dózsa család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Az év utolsó munkával töltött hete nem várt fordulatokat tartogatott. Történt jó és kevésbé jó dolog, ami nálunk nagyon is megszokott.

Hétfőn a munkahelyen segítettem a gyerekek karácsonyi ajándékait csomagolni, ami átadására kedden, az utolsó tanítási napon került sor. A kicsik hátizsákot és szaloncukrot, a nagyok tanszer csomagot kaptak. Az egész iskolát betöltötte a karácsonyi hangulat, már csak azért is, mert 15 órától kezdődött a szép ünnepi műsor a művelődési házban, amire egész héten lázasan készültek a gyerekek. Sajnos én nem láthattam, mert valakinek fönn kellett maradnia az iskolában ügyelni, és mivel az én fiam most kivételesen nem szerepelt, a kolléganőimé pedig igen, én vállaltam, hogy maradok.

Ugyanezen a napon megint meglátogattak a behajtók (nem értem, miért vártak az ünnepek előtti napokig?), de szokás szerint megint nem találtak itthon. Nem vették a fáradságot, hogy feljöjjenek a munkahelyemre, inkább hagytak egy karvastagságú paksamétát, amiben ecsetelve van, mire számíthatok, amennyiben nem működöm együtt. Fizikai rosszullét kerülgetett, mikor elolvastam, éreztem, hogy nekem az ünnep már el van rontva!

A Karácsony az utóbbi időben nekünk már nem a felhőtlen boldogságot, és az együttlét feletti örömet jelentette, hanem inkább ez is a túlélésről szólt, mint az összes többi nap.

Nagyon sok szabadnapom maradt, mivel az egész évet majdnem szünet nélkül végig dolgoztam, ezért ebben az évben már csak egyszer kell bemennem dolgozni, csak azért, hogy átporoljam a padokat. Sajnos a megfázás a legrosszabbkor kapott el, és nem lettem ugyan lázas, de alaposan legyengített. Nagyon nehezemre esett a tűzhely mellett állni, sütni-főzni (igaz, hogy nem tudtam, ki tudja milyen nagy dolgokat az asztalra tenni), de csak volt vele munka. A nagy fiam még 23-án is dolgozott, három nap pihenőt kapott, és 27-én újra kezdett. Igaz, hogy csak takarítani és karban tartani mentek be, de négykor kellett kelni. Három nap szabadság illeti meg időarányosan, ezért az év utolsó napjait már itthon töltheti.

A jövőt illetően nincsenek illúzióim, próbálom legalább ezt az életszínvonalat fenntartani, bár egyre nehezebben megy, annak ellenére is, hogy már ketten dolgozunk. Sajnos olyan hosszú időn keresztül kellett egyedül eltartanom a családot, hogy hosszabb időnek kell eltelnie ahhoz, hogy látványosan javuljon a helyzetünk! Úgy néz ki, hogy a fiamnak egyelőre biztos az állása, nem kell leépítéstől tartania, hála a két szakmának, és hogy remek alkalmazkodó képessége van. Feletteseinek tetszik a hozzáállása a munkához, úgy néz ki, hogy helye lesz a későbbiekben is az üzemben, számítanak a szakértelmére.

Lassan letelik az egy év, amit az alapítvány biztosított nekünk, szokatlan lesz, hogy nem kell vasárnaponként naplót írni, jegyzetelni. A következőt már 2011-ben küldöm el, ezért minden kedves olvasónak, az alapítvány dolgozóinak sikerekben és örömökben gazdag új évet kívánunk!

Tisztelettel:

A Dózsa család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Ráment az egész délelőttöm arra, hogy pénzt szerezzek, és be tudjam fizetni az elmaradt csekket. Persze ez nem volt olyan egyszerű, hisz mindenki ünnep előtt áll, és senkinek nincs kidobni való pénze, pláne úgy, hogy Isten tudja, mikor kapja vissza. Mert nem szeretek butaságokat ígérni, mindig a valós tényekkel állok elő, ha ilyen szituációba kerülök. Végül is sikerült, és másnap reggel mentem a városba, mert ha a postán adom föl a csekket, annak 10 nap az átfutása, ezért én minden alkalommal a szolgáltatónál fizetek.

Ezen a napon azért pozitívum is történt (mármint szerdán), Miklós cipőt kapott az iskolában, az IPR-es pályázatoknak köszönhetően. Nagyon örült neki, majd kiugrott a bőréből, mert "véletlenül" pont fent lábatlankodott még az iskolában, és élvezhettünk egy csipet protekciót. Ő volt a második, aki kiválaszthatta a neki legjobban tetsző lábbelit, és haza is vihette. Megbeszéltük, hogy erre aztán már tényleg nagyon vigyázzon, mert nem áll túlzottan a helyzet magaslatán ezen a téren, hajlamos arra, hogy elhanyagolja a dolgait, főleg mikor én nem vagyok otthon.

Szóval mikor befizettem a csekket, mire hazaértem a városból, már működött minden.

És itt a végén szeretnék mindenkinek, aki a naplókat olvassa, békés és boldog Karácsonyt kívánni!

Az alapítvány dolgozóinak pedig külön megköszönni, hogy fáradhatatlanul azon dolgoznak, hogy a nélkülöző gyerekeknek és szüleiknek boldogabbá tegyék az életüket! Áldja meg az Isten mindannyiukat!

Tisztelettel:

                        A Dózsa család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Van úgy, hogy az embernek jól esne egy kevésbé rohanós hét, és szerdáig nem is történik semmi említésre méltó, de aztán beindul a gépezet. Ez történt most is, a nagy fiam megkapta az első fizetését, és onnantól számomra nem volt megállás. Mivel Ő délutános műszakba járt, minden rám maradt, itt a csekkek befizetését és a szaladgálni valót értem. Az én fizetésemből minden apróságot lerendeztem, de maradt bőven csekk, amit sajnos a gyereknek kellett "fizetnie". Mondtam is Neki, hogy ne haragudjon, remélem, nem lesz mindig így! Reménykedtem abban, hogy a nagyija tekintettel lesz arra, hogy nem volt nálunk Mikuláskor, nem veszi el a bérletre kölcsönkért pénz első részletét, de csalódnom kellett! Épphogy ki tudott szorítani egy pár cipőre valót, szinte már veszekedni kellett Vele, mert annak az árát is ide akarta adni. Pénteken bementem a városba, a szokásos jelzálog és egyéb dolgok miatt. Rohantam haza, mert az iskolában Mikulás bál volt, 4-ig dolgoztam, utána, mint szülői munkaközösségi tag, beültem a pult mögé árulni. Este fél 9-re értünk haza Miklóssal, másnap pedig dolgozni mentem, mert a ˝romokat˝ muszáj volt eltakarítani, és egyébként is munkanap volt. Kora reggel keltem, mert nem tudtam, mikor fogok haza érni, ezért föltettem a csontlevest főni, megtisztítottam a csirke szárnyakat, de így is elmúlt már 2 óra, mire ebédelni tudtunk.

A fiam nagyon le volt törve, mert péntek reggel közölték Vele, hogy hétfőtől 8 órában és 3 műszakban kell tovább folytatnia a munkásságát. Mondjuk én nem értettem, miért a nagy levertség, de aztán magamtól is ráébredtem. Alig egy hónapja jár ide, kb. mostanára ismerkedett össze a munkatársaival, úgy ahogy össze is kovácsolódtak, és most elrakják a többiektől, hisz a régebbi dolgozók maradnak 12 órában. Aztán amiatt is idegeskedik, hogy hogyan fog alakulni a bére, mennyivel lesz így kevesebb, mert abban biztos, hogy az lesz! És hogy folytathassam az aggodalmai sorát, a buszjárat a "halála"! Percei vannak arra, hogy elérje a távolsági járatot hazafelé, ha lemarad, sajnos nem tud hazajönni, főleg délutánosban, és hétvégén.

Teljesen megértem, én is jártam három műszakba a városba, és nem egy leányálom. Folyton álmos és fáradt voltam, hisz a vidékinek egy órával előbb el kell indulnia munkába, hogy időre beérjen. Állandó rohanásból állnak a hétköznapok egyik busztól a másikig. Tőlünk a menetidő 35-40 perc, és ha a munkahely a város végén van (mint esetünkben) plusz 20 perc a helyi járat. Ilyenkor nagyon lelkiismeret furdalásom van, mert 19 évesen még tanulhatna, ha bírtam volna fizetni az iskolát. Ehelyett gürcölhet három műszakban, és fizetheti a csekkeket, amit nem Neki kellene, hanem az apjának! 

Tisztelettel:

                        A Dózsa család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Van úgy, hogy az ember, ha kettészakadna, sem volna elég! Na, én így éreztem a héten, mert olyan sok tennivalóm akadt, hogy alig győztem. De talán jobb is így, mint mikor nem tudja az ember mit is kezdjen magával.

Rögtön kedden kezdődött is a hajcihő, egy újabb középiskolai nyílt nappal, amiről Miklós elfelejtett szólni, csak mikor este hazaértem a munkából, akkor mondta, hogy szeretne elmenni, és megnézni, milyen a másik suli. Mondanom sem kellene, hogy megint annyi pénz volt a háznál, ami épphogy kifutotta az útiköltséget kettőnknek, a helyi járaton pedig belebotlottunk az ellenőrökbe, de szerencsénkre nem büntettek meg, hisz megvolt a jegyünk, csak az egyiket kezeltem le az automatán, megtakarítási céllal. Nem is volt merszünk visszafelé buszra szállni, gyalogoltunk vagy három kilométert a buszpályaudvarig. Szép idő volt, csak nekem délután dolgoznom kellett, így nem esett túl jól ez a kis séta.

Szerdán remegve a visszautasítástól, telefonáltam a fiatal embernek-akitől a tűzifát szoktuk venni-, hogy ha nem jelent számára túl nagy anyagi terhet, hozzon nekünk fizetésig legalább egy köbméter fát, mert mondja mifelénk a havat, és irtó hidegek vannak estefelé. Sikerült megegyeznem a pénteki napban, és nagyon örültem, hogy legalább már fázni nem kell! Csütörtökön Miklós focizni ment az iskolai csapattal, ilyenkor több tízórait kell pakolnom, mert ebédre nem mindig szoktak visszaérni, így a menzáról kihúzzák. Aztán tíz óra körül nagy meglepetésünkre megjött a tüzelő, valami oknál fogva sikerült előbb ideérni egy nappal. Nagyon örültem, mert reggelre 15 fok alá süllyedt a szoba hőmérséklete, és nagyon sajnáltam a gyerekeket. A takaró alól csak a szemük látszott ki, és sehogyan sem akaródzott kibújni a jó meleg takaró alól a jéghideg lakásba. De sajnos nem írhatok olyan ürüggyel igazolást, hogy nincs tüzelő, ezért nem ment a gyerek iskolába.

Végül is pénteken csak igazolnom kellett egy napot, mert reggel Miklós hasmenéssel és fejfájással kelt, úgyhogy nem engedtem iskolába.

Szombat reggelre leesett az első hó, a kicsi fiam egyből meggyógyult, ebédig nem is láttuk! Van egy fa szánkója, és akármilyen pici hó esik is, mindig ő az első, aki fölszenteli a pályát. Csurom vizesen jött haza, tele élményekkel, a bátyó sajnos nem tudta végig hallgatni, mert indulnia kellett dolgozni. Utálja, mikor hétvégére esik a három dolgozós nap, és szerencsétlenségére ebben az évben már végig így lesz. Vasárnap délelőtt át kellett szaladnom a szomszéd faluba a kis keresztlányomhoz, kénytelen voltam anyagi segítségért hozzá menni, mert már nem tudtam volna Csabinak ennivalót pakolni. Neki is négy kicsi gyereke van, de mindig számíthatok rá, ha problémám van! Kaptunk sertés húst Tőle, én pedig gombát vittem cserébe a fagyasztóból, mert csak az van most benne. A vasárnapi ebéd tehát meg lett oldva, de hogy a következő héten megint mi lesz, azt nem tudom. Olyan iszonyú hosszú ez a november, szinte vége sem akar lenni! A sok pici tartozásból óriási halom lesz  a hó végére, és mindig mínusszal indul a következő hónap is! Egy vízdíjat sikerült befizetni, erre vasárnap délelőtt megint a postaládába került egy! Ez egy őrült mókuskerék, amiből nincs kiút, nincs rá orvosság, csak valahogy át kell vészelni, és túlélni!

Tisztelettel:

A Dózsa család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Nyugis hetünk volt, a főszerep a munkáé, és a középiskolai előkészületeké volt. Kedden a városi sportcsarnokban pályaválasztási kiállítást rendeztek a gimnáziumok és középiskolák, amin rengeteg gyerek megfordult, akik ősszel középiskolába készülnek. Nagyon tetszett Miklósnak, egy csomó ismertetőt és prospektust cipelt haza, este azt sem tudtam, melyikkel kezdjem, hisz ki sem fogyott az élménybeszámolóból, mindet meg kellett néznem.

A hét vége felé nyílt nap is volt az egyik iskolában, amit ugyancsak meglátogattunk (szerencsére volt még a pénztárcámban annyi apró, hogy buszra kifutotta), és bár ez volt az első, amit személyesen látott a gyerek, de máris megváltoztatta a véleményét az Ő saját sorrendjéről.

Nagyon sok gondunk akad mostanában megint a penésszel, már mindenbe beleette magát, a szaga pedig elviselhetetlen. Nem javít a helyzeten, hogy még mindig nincs tüzelőnk, így a hőmérséklet gyakran 16 fok alá esik, és a penésznek még áthatóbba a szaga a hűvös házban. 

A munkás fiam kitart, húzza az igát, már osztogatja a fizetését, Ő tisztában van a fontossági sorrenddel! A cipője már nem sokáig húzza, mondtam Neki, hogy bármi lesz is, az legyen az első, hogy vesz magának újat, mert esőben-sárban nem járhat lyukas cipőben dolgozni. Úgy hallottuk, hogy idén előre hozták az éves villanyóra leolvasást. Hiába van hősugárzónk, nem merjük bekapcsolni, mert tavaly is megütöttük emiatt a bokánkat. Valószínű, hogy több 10 ezer forintot kell idén ráfizetnünk, mert ugye januárban elfogyott a tüzelő, venni nem tudtunk, és hősugárzóval csináltunk egy kis meleget. Nem kellett volna, de utólag mindig könnyű okosnak lenni.

Tisztelettel:

                        A Dózsa család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Megígértem a kis keresztlányomnak, hogy amíg tiszteletüket teszik az apósa sírjánál, vigyázok a kicsinyeire. Így indult a hét, reggel kilenc órakor indultam el hozzájuk, a párom csak később jött utánam. Négy kicsi gyereke van, a legkisebb négy hónapos. Nem volt nehéz dolgom, jól nevelt, vidám kis lurkók, és szeretjük egymást, mivel elég gyakori vendég vagyok náluk, olyan, mintha haza mennék.

Az iskolában kitört az őszi szünet, a gyerekek nagy örömére. Nekünk annyiban más, hogy Miklós ilyenkor nem kaphat ebédet. Rosszul indult az őszi nagytakarítás, mert betörtek az iskolába, és fűtés sem volt megtakarítási okok miatt. A hét közepére már csak 7-8 fokot mutatott a benti hőmérő, majd lefagyott a kezünk, ki kellett menni az udvarra melegedni. Pénteken aztán megszántak minket, elengedtek bennünket szabadságra.

Ezen a téren itthon sem valami fényes a helyzet, mert nincs tüzelőnk. A padláson akadt még ki tudja mikorról egy kevés száraz fenyő, ha már nagyon lehűl idebenn a levegő, azzal melegítjük föl egy kicsit. Miklós folyton szipog, folyik az orra, éjjel nem lehet tőle aludni, annyira eldugul, az orrcsepp sem oldja.

November 2-án az első munkanapja volt a nagyfiamnak! Nyolc órában kezdett, és délelőttre kellett mennie, ezért hajnali négykor keltünk, mert a legelső busszal el kell indulnia ahhoz, hogy hatra beérjen. Legnagyobb örömömre boldogan jött haza, nem törte le az a tény sem, hogy másnap már 12 órában kell dolgoznia, és este 6-tól reggel 6-ig. Minden tetszik Neki, a munkatársait is kedveli. Szerdától szombat reggelig tartott az első 3 napos műszak, szombat, vasárnap, és hétfő pihenő, utána 3 nap délelőttös műszak, és így tovább.

Minden nap hoz valami kellemetlen dolgot, hol a villanyvezeték ég le, hol elromlik valami. Bárhogyan osztom és szorzom a fizetésemet, nem lett elég ismét a számlákra, rettegésben tart a tudat, hogy bármikor lekapcsolhatnak valamit!

Tisztelettel:

                        A Dózsa család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Eseménydús hetünk volt, történtek jó, és kevésbé jó dolgok is, mint minden családban. Hétfőn nagyon korán kukorékolt nekünk a kakas, mert orvosi vizsgálatra mentem a nagy fiammal, az új munkahely miatt. Csak a buszra való volt a pénztárcában, azt is kölcsön kértem. Rengeteget kellett gyalogolnunk, mert nagyon messze volt egymástól az üzem orvosi rendelő, és a munkahely. Kétszer kellett megtennünk oda és vissza a több kilométeres utat, a végére úgy éreztem, ólomból vannak a lábaim. Minden jól ment, november 2-án munkába állhat a fiam. Előbb is kezdhetett volna, de a bérlet miatt így ésszerű, nem lett volna értelme több ezer forintot kidobni a buszjegyre.

Közben Miklóst egy kis baleset érte tesi órán, ezért el kellett vinnem a házi orvoshoz, megmutattuk az ujját, ugyanis csúnyán belerúgtak, és rá is léptek. Jól bedagadt, és aggódtam, nem tört-e el. Jó hír, hogy nem, de borogatnunk kellett, és ismét fölmentette az orvos tornából.

Aztán, hogy nehogy elbízzuk magunkat, keddről szerdára virradó éjszaka a nagy fiam olyan beteg lett, hogy reggel a gyengeségtől nem bírt lábra állni. Egész éjjel felváltva hányt és ment a hasa. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk anyósomhoz segítséget kérni a bérlethez, de ez a hálátlan feladat is csak rám maradt. Nagyon sajnáltam a gyereket, óriási sötét karikák voltak a szemei alatt, és két teljes napon keresztül egy falatot sem evett.

Szóval én mentem pénzt kérni a nagyihoz, és kellemes csalódás ért, mert most az egyszer nem könyörögtem, őszintén örültek, hogy végre állása lesz, és a tervünknek megfelelően mennek a dolgok. Annyi pénzt kaptunk, hogy ebből kifizethettük mindkét bérletet (a helyit és a távolságit is), és a másnap esedékes hallásvizsgálatot, amit az üzemorvos írt elő. 2750 forintba került, és állítólag számla ellenében a munkáltató visszafizeti.

Péntekre már nem maradt egy forintom sem, és a fizetésünket nem kaptuk meg a hosszú hétvége előtt. A tenyerén hordoz engem a jó Isten, mert a kis sógornőm (az öcsém felesége, aki maga is öt kicsi gyerekről gondoskodik) félretett 2 ezer forintot a számunkra, és vett nekünk egy egész tyúkot. Ha szűkösen is, de beosztottam a pénzt úgy, hogy a legszükségesebb dolgokat meg tudjam venni. Vasárnap reggel fölmentem a nyolc órai buszhoz, ott vettem meg a távolsági bérletet a gyereknek keddre, hisz a legkorábbi busszal megy dolgozni.

Hosszú évek óta először történt meg az a szörnyű véletlen, hogy annyi más problémát kellett megoldanom, hogy nem vettem, illetve nem jutott koszorúra pénz. Idén nem mentem ki a temetőbe azon a napon, amikor anyukám született, 12 éve fekszik már ott, és soha egyszer sem mulasztottam még el! Nem tudom, hogy számolok el a lelkiismeretemmel, de nem lesz könnyű!

Tisztelettel:

                        A Dózsa család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Reményekkel telve indult a hetünk, a nagyfiamat állás interjúra hívták végre! Minden szép és jó volt addig, amíg nem esett szó a munkabérről. Folyamatos műszakban dolgoznak a cégnél, 12 órában, 3 napos váltásokkal. Tehát 3 nap munka, 3 nap pihenő, hétvége és ünnepnapok nélkül, 72 ezer forintos nettó bérért. Nagyon le volt törve a gyerek, mikor hazajött, tetszett a munkahely, meg úgy az egész, de mi 25 km-re élünk a várostól, a dolgozó bérlet 17 ezer forintba kerül, plusz helyi járat bérlet, mert ez a cég a város végén van, és busszal kell járni.

Miklós hétfőn még itthon maradt, nem érezte jól magát reggel, de kedden már elengedtem iskolába. Ugyanezen a napon véradás volt az iskolában, mindig itt bonyolítják már évek óta. Elterveztem, hogy én is adok, de délutánra olyan rosszullét tört rám, hogy nem mertem bevállalni, hisz a munkámat emellett el kellett végeznem. Nyomott volt a kudarc miatt a hangulatunk, de úgy csütörtök magasságában ismét hívták a gyereket, ugyanettől a cégtől, az iránt érdeklődve, hogy mégis mennyi az a bér, amennyiért elvállalná a munkát? Mondott a fiam egy összeget, amit nem tartott irreálisnak az Ő szakmájában, ígéretet kapott, hogy ha az ügyben változás történik, keresni fogják.

Mondanom sem kell, hogy meg sem fordult a fejünkben, hogy még azon a napon visszaszólnak, és pénteken már mehetett volna orvosi vizsgálatra, de közben elvállalta Miklós osztályának, hogy a 23-ai műsorukat felveszi, hogy legyen emlékük a közös szereplésről. Ezért hát a hétfőben maradtak, és reményeink szerint mihamarabb munkába állhat! Üröm az örömben, hogy honnan fogom a bérletekre összeszedni a pénzt így hó végén?

Mint minden más feladatnak, ennek a megoldása is rám vár, de majd kitalálok valamit! Bízom benne, hogy a nagyszülők ezúttal nem hagynak cserben, most az unokájuk boldogulása forog kockán, és persze a miénk is!

Tisztelettel:

                        A Dózsa család                      

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Örömteli várakozással indult a hétfő, hisz felvételi tesztet írt a nagy fiam a Munkaügyi Központban. Elmondása szerint elég nehéz volt, a kérdéseknek köze sem volt a számítógépekhez, inkább logikai jellegű feladatokat kellett megoldani. Óriási túljelentkezés volt, pótszékeket és asztalokat vittek a terembe, hogy mindenkinek legyen ülőhelye.

Miklós már a hét elején köhécselt és folyt az orra, de nem lázasodott be, ezért elengedtem iskolába. Az osztályfőnöke tartott attól, hogy a 23-ai ünnepségre betegszik le, ugyanis most a 8. osztály készült műsorral a jeles nap alkalmából. Az én fiamnak elég sok szövege van, a tanár nénije szereti szerepeltetni. Csütörtökön fogászati szűrésük volt, Neki szépek, és egészségesek a fogacskái, a két kis szuvas tejfoga meg majd magától kihullik. Pénteken aztán csak elvittem a házi orvoshoz, kapott igazolást, és ha hétfőig sem lesz láza, mehet suliba. Pénteken történt még egy nagyon váratlan esemény, hívták a gyereket attól a cégtől, ahová az egyik volt osztály társával vitték be az önéletrajzot. 18-ra hívták állás interjúra, nagyon szorítunk, hogy jól menjenek a dolgok. Sok minden függ most ettől a lehetőségtől, talán megváltoztatja az életünket.

Annak nem örülök, hogy a gyerekemen múlik a boldogulásunk, de ha sikerül, azon leszek, hogy mindenkinek jobb legyen!

Egyébként a helyzetünk nem változott, minden hónapban van valami plusz, amit nem kalkulálok be, most pl. a ballagási költségeket kezdték el szedni. Talán még korainak tűnik, de csak 500 forintjával fizetjük havi szinten, pont azért, hogy ne legyen megterhelő egyszerre. Aztán úgy el fog repülni az idő, hogy észre sem vesszük, és itt lesz ennek a tanévnek is a vége, és a "kicsi" fiam is középiskolás lesz!

Tisztelettel:

                        A Dózsa család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Fáradtan indult a hét, hisz dolgoztunk a hétvégén. Majdnem összejött a 20 ezer forint, amit október 8-ig kell befizetnem a behajtó cég számlájára. 4500 forinttal ki kellett pótolnom a fizetésből, így- mivel sajnos megint nem futotta ki a pénzünk az összes csekket-, Miklós szemüvegét nem sikerült kiváltani. Voltam bent az Ofotértnél érdeklődni, hogy mégis mennyibe fog kerülni, hát kb. ennyire számítottam! 14 ezer forintba fog kerülni, de csak az alap, semmi extra, egy pici karcmentes bevonat, hogy mégse menjen tönkre olyan hamar.

A nagyfiam még hétfőn is volt szüretelni, kedden a Munkaügyi Központban volt jelenése. Olyan szerencsésen alakult, hogy én is el tudtam ezen a napon menni Vele, a jelzálogot, és a többi csekket fizetni, és volt annyi időm, hogy elkísértem. Megbeszélték a tanfolyamra való bejutás esélyeit, a felvételi menetét. Holnap lesz a felvételi teszt írása, nagyon szorítok Neki!

Csütörtökön beszaladtam a bankba, és befizettem azt a bizonyos 20 ezer forintot, remélem, egy kis haladékot tényleg jelent nekem ez a gesztus.

Pénteken szüreti bál volt az iskolánkban, ezért nem lehetett takarítani a földszinten. Én voltam az a szerencsés, akinek a hétvégén is be kellett mennie dolgozni, úgyhogy szombaton megfőztem, kimostam, amit tudtam, mindent elvégeztem, mert a vasárnapom reggel 7-kor munkával indult. Nem is végeztem, csak délre, akkor értem haza.

Tisztelettel:

                        A Dózsa család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Elég mozgalmas hét áll mögöttünk, nemcsak sok minden történt, de rengeteg idegességet is "megettem". Hétfőn mennem kellett volna az endokrinológiai szakrendelésre, kontroll vizsgálatra, de nem akartam az utolsó fillérjeinket útiköltségre költeni, ezért ahogy hazaértem munkából, fölhívtam a doktornőmet, és megkérdeztem a véreredményt. Még kissé alacsony a TSH-m, de már alakul. Újra föl lett emelve a gyógyszeradagom, a rendelőbe pedig már csak februárban kell újra jelentkeznem.
A férjemnek is ezen a napon kellett visszajelentkeznie a munkaügyi központba. A nagyfiunkat is megkereste levélben a központ, mert tanfolyamok indulnak októberben, és jelentkezhet, ha tanulni szeretne. Őt az ECDL érdekelné, meg is kérdeztük, mik a feltételek, és ha biztosan meg lesz annyi ember, amennyivel elindulhatnak, Neki lesz helye. Persze közben az állásokat is nézzük folyamatosan, eddig még sikertelenül.
Kedden szemészeten voltunk Miklóssal, és új szemüveget írt föl a doktornő. Csekély 15 ezer forintnyi összegbe fog kerülni, mert keretestől cserélni kell az egészet. Este telefonált az a néni, akivel a szőlőbe járt a nagyfiam, hogy szerdától megint lehet menni, és Ő kapott is az alkalmon. Olyan jól jött össze a dolog, hogy egész héten kitartott a munka, sőt szombaton és vasárnap engem is elvittek dolgozni. Nagyon örültünk, mert ahogy számolgattunk, ennivalóra vagy csekkre egy forint sem jut majd, de talán a szemüveg ára meglesz.
És ahogy már nálunk lenni szokott, csütörtökön telefonált a másik bank behajtója (nem az, aki egy pár héttel ezelőtt csekket is küldött), és bár nagyon együtt érzően, de nyomatékosan megkért, hogy az én érdekemben mondja, de mindenképpen kaparjak össze 20 ezer forintot október 8-ig, mert nem tudja tovább tologatni az aktáimat. Ez az utolsó határidő, és mivel sajnos változtak a jogszabályok, közjegyzőhöz kell továbbítani az anyagomat, Ő pedig bíróságra ad kb. 3 napon belül.

Tehát a szemüveg árát muszáj lesz befizetni a banknak, ha nem akarok nagyobb problémát a már meglévőnél. Így megint húzhatom az időt egy kicsit.
A gyerekem még hétfőn megy a szőlőbe, de én már nem tudok, hisz délutánra mennem kell dolgozni. Kedden jelentkeznie kell majd a Munkaügyön, és szerdára előreláthatólag elfogy a munka megint. Ez az átka az idénymunkának, rövid ideig örülhet neki az ember, utána jó darabig megint semmi. Egy gyermekkori ismerősömmel összetalálkoztunk szüret közben, és a párja talán be tudja a fiamat segíteni egy *******-i munkahelyre. Persze tapasztalatból mondom, hogy nem szabad előre inni a medve bőrére, mert nálunk semmi nem sikerül elsőre! Reménykedni azért szabad, sőt muszáj, mert anélkül az ember elveszik!

Tisztelettel:
                     A Dózsa család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Hála a Jó Istennek, egész héten gyönyörű idő volt, ami kedvezett a szüreti munkáknak, a fiam egész héten tudott menni dolgozni. Az a másik munkahely - ahová bevitte az önéletrajzot - sajnos még nem jelzett vissza, így marad szükségmegoldásként az idénymunka!
A párom szerdán elment egy másik brigáddal dolgozni - kerek egy napig tartott - állítólag a jövő héten egy másik helyen lesz még mit csinálniuk.
Kedden vérvételen voltam, az aktuális két havi kontroll vizsgálatra kell mennem a jövő hét hétfőn, de talán ezt most kihagyom, mert nem akarom elbuszozni a gyerek nehezen megkeresett pénzét. Az apjának is menni kell a munkaügyi központba visszajelentkezni, Neki dupla annyiba kerül az útiköltség, mint nekem, és oda muszáj menni.
A hétvégén én is szerettem volna menni szüretelni, de addigra elfogyott a munka, így megint lemaradtam róla. Maradt a bepótolnivaló házimunka, vasalnivaló, stb.. A kisebb öcsémék kb. két hónapja leköltöztek ide a mi környékünkre, ami azért nagyon jó, mert végre gyakrabban találkozhatunk Vele, és a gyerekekkel. Hiába élünk egy faluban, fél év is eltelt úgy, hogy nem is láttuk egymást, nem tudtunk a másikról semmit. Ő kora reggel elment dolgozni - amíg volt állása - csak későn járt haza, én olyankor pedig már dolgoztam. Most beszerveztem Őt is szüretelni, mert sajnos egyelőre nem halmozzák el állásajánlatokkal.
Miklós körül is zajlik az "élet", sportkör, foci, számítástechnika szakkör, már mindenhová beiratkozott, csak minél később kelljen hazajönnie iskolából. Sokszor - főleg mikor délutános vagyok, és a bátyja is dolgozik - komolyan veszekednem kell Vele, hogy induljon végre haza, mert már mondjuk négy óra van. Nagyon szeretik, ha műszakcsere van, mert akkor én is itthon vagyok velük egész délután, mint a jövő héten is. Ja, Miklósnak sikerült időpontot kérnem a szemészetre, úgyhogy oda is mennünk kell kontroll vizsgálatra. A kérdés az, hogy ha végre új szemüveget ír föl a doktor néni, miből fogjuk megvenni? Ugyanis 12 ezer forint volt 4 évvel ezelőtt is, gondolom, most sem ússzuk meg ez alatt az összeg alatt. De valahogy majd csak kikalkuláljuk, mert a gyereknek kell az erősebb szemüveg, nagyon gyakran fájlalja a fejét.

Tisztelettel:
                      A Dózsa család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

A folyamatosan szakadó eső sajnos sem a kedélyállapotunknak, sem a szabadban végzendő munkáknak nem kedvez. A héten délelőttös műszakban dolgoztam, minden reggel zuhogó esőben rohantam munkába, hogy minél kevésbé ázzon át a cipőm. Nem nagyon válogathatok lábbelik terén, minden cipőm beázik, és olyankor egész nap úgy kell dolgoznom. A délelőttös műszak annyiban tér el a délutánostól, hogy a takarításon kívül még postázni is kell, így van olyan nap, hogy háromszor is le kell menni hol a postára, hol a Polgármesteri Hivatalba, mindegy hogy esik, vagy fúj!
 A hét eleje viszonylagos nyugalomban telt, szerdán este a nagyfiam egyik volt osztálytársa  üzent, hogy az egyik ********i munkahelyen van felvétel, vigyen önéletrajzot, amilyen hamar csak tud. Másnap reggel, ahogy beért a főnököm dolgozni, az volt az első, hogy megkértem, nyomtasson ki egy friss önéletrajzot, utána telefonáltam anyósomnak, hogy segítsen ki bennünket útiköltséggel. Sikerült a gyereknek bevinni a dokumentumokat, most már arra várunk, hogy visszajelezzenek.
Csütörtökön megkeresett telefonon az a néni, akivel régebben jártam a szőlőbe szüretelni. Munkát ajánlott a hétvégére, de ahogy ez már lenni szokott, mire péntek délután hazaértem munkából, már várt az üzenet, hogy lefújva a hétvégi meló, áttették a következő hétre. Ez ugye engem egyáltalán nem vigasztalt, hisz én hétköznap dolgozom, így számomra tárgytalan. Kérdezte a néni, hogy nem tudok-e szabadságot kérni, de sajnos már nem adnak ebben az évben többet, mert nálunk figyelembe kell venni az év végi iskola szüneteket. Végül is úgy alakult, hogy hétfőtől helyettem a fiam megy szüretelni, napi 3500 forintot fizetnek. Ha kitart a munka, én csak hétvégén mehetnék.

Tisztelettel:
                         A Dózsa család