Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Elérkezett az év utolsó hete, ami nem sokban különbözött az elmúlt 51-től. Talán annyiban, hogy pihenhettünk, mert most volt lehetőség arra, hogy az év közben bennhagyott szabad napokat kivegyük.
Nem voltunk szórakozni, nem jött hozzánk senki, szűk családi körben telt az ünnep. Pénteken telefonált a barátnőm, hogy a volt férjétől csomagot küldenek, figyeljük, mikor érkezik. Délután 2 körül be is futott, kipakoltunk, és már rohant is tovább.
Sok szép ruhát kaptunk, Miklós nadrágokat, pulóvert, Csaba pólókat, ami majd nagyon jó lesz nyáron. Én is kaptam sok (főleg alkalmi) ruhát, blúzokat, aminek nagyon örültem, csak egy nagy bánatom van, hogy nem tudom hová fölvenni őket.
Kaptunk megint élelmiszert is, ami azért jött nagyon jókor, mert nem fizetett ki a munkáltató bennünket a két ünnep között, így elég komoly problémával találtam szemben magamat megint. Már csak azért is, mert a gyereknek a bérletet a hónap első napjaiban mindig meg kell, hogy vegyem, ellenkező esetben nem tudja leadni a tárgyhavit, és nem fizeti ki a munkáltató. Most megint pénz után kellett szaladgálnom, hogy hétfő reggel a buszon ne kerüljön kellemetlen helyzetbe.
A tüzelőnk is elkopott a mínusz 19 fokokban egy röpke hónap alatt, most ismét hitelbe kunyeráltam a fiatalembertől. Sajnos a nagy hó miatt nem tudtak kimenni az erdőre, ezért nekünk sem hoztak fát, majd csak január 3-a vagy 4-e körül. Addig a férjem unokatestvére segített ki bennünket, aki itt lakik egy pár házzal arrébb, Tőle toltunk föl furikban egy pár kuglit.
Hétfőn elkezdődik újra a munka, a kicsinek a félév előtti nagy hajrá, rengeteg elintézni valóm lesz, mert a sok fizetési hátralékkal kezdeni kell valamit, ha mást nem is tudok, kérvényeket írogatok. Így is folyton az jár a fejemben, hogy milyen igazságtalan az élet, amiért az én gyerekemnek 19 évesen dolgoznia kell, és mégsem lát belőle semmit, mert nem tudja elkezdeni, elindítani a saját életét a nyomorúságunk miatt. Ide van egyelőre láncolva, de remélem, ez nem lesz mindig így!
Tisztelettel:
A Dózsa család
