Igazából nem tudom mit is írhatnék, így hetente nehéz összegezni a családban történteket.
Amikor az ember napról napra él, és segítséget csak elvétve kap, nagyon nehéz a létfenntartás.
Sokszor apró dolgokon múlnak lehetőségek, és csúsznak meg azért, mert szegények vagyunk.
Szégyenlek írni bármit is, mert nem kenyerem a panaszkodás, és bármit is írnék, az annak tűnne.
Nap mint nap reggel 6 órakor kelek, hogy kislányomat az iskolába tudjam vinni 8 órára. Pénzünk volán buszra nincs, de ha lenne sem arra költeném. Gyalog megyünk az iskolába esőben, hóban, napsütésben. Én dolgozni indulok utána. Mivel óvodában dolgozom, és nap mint nap a gyermekekkel foglalkozom, így erősnek kell lennem. A jelenlegi elkeserítő helyzet nem sokat ígér, de nekem minden nap mosolyognom kell. A sok édes kicsi gyerkőc, mikor reggelente felém siet, és átölel... "Szeretünk Juli néni!" ... Ez felér minden pénzzel. A lelkemnek mindenesetre gyógyír. Majd eszembe jut, hogy mihez kezdjek a nettó 60.000,-os fizetésemmel, és miből fizessem ki a továbbképzésem, aminek megszerzésével van csak esélyem a jelenlegi munkahelyem megtartására? Egyik szemem sír, a másik mosolyog. De miért nincs egy arany középút? Talán meg vagyok bélyegezve?
Sokszor úgy érzem, nincs miért élnem, de mikor a két gyermekemre gondolok, azt mondom magamban "ÉRTÜK ÉRDEMES"!
Az ember hamar belefárad mindenbe, pláne ha kudarcok érik. Igyekszem, még sincs szerencsém. Néha jó lenne választ kapnom arra, hogy miért alakul így az életem-életünk?
Munka után, rohanok a kislányomért az iskolába, majd megveszem a minden napi kenyeret, és friss felvágottat, majd haza. Tanulás, főzés, takarítás, vacsora és már este 10 óra. Semmi másra nem jut időm, amit nem is bánok, mert annyira fáradt vagyok, hogy beesek az ágyba.
Teljes fizikai, lelki, és pszichés fáradságot érzek, miközben példát kellene mutatnom gyermekeimnek. Próbálok mindent megtenni azért, hogy többet, és többet tegyek értük, de a nincsből nehéz.
Megragadnék minden alkalmat, hogy fizetésem gyarapítsam, de ezekben az időkben az ember annak is örüljön ha van munkája.
Igazából csak a bánat jön ki belőlem, amit gondolom önöknek sem álom olvasgatnia.
Nem azért nem írok sűrűbben, mert nem akarok, hanem azért, mert nem történt semmi, ami említésre méltó lenne.
Az Önök segítsége mérhetetlenül sokat jelent, és nem győzöm kihangsúlyozni, hogy mennyire hálás vagyok.
Köszönöm, hogy elolvasták!
A Szőke család
