Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Amikor az ember reménykedik, akkor nagyon buta! Most már ezt vallom, de főleg azt, hogy csodák nincsenek! Helyzetünk egyre kilátástalanabb, egyre kritikusabb! Nem tudom, hogy mit gondoljak már, hiszen ilyen súlyos és sok megpróbáltatás után az ember hite is elszáll! Párom, ahogyan eddig is, saját felelősségére dolgozik, ráadásul nehéz fizikai munkát végez! Egyre rosszabbul van, egyre nehezebben bírja! Hiányoznak a szükséges gyógyszerei és a kezelések. Nem tudjuk, mi lesz a vége, hogy meddig bírja, de mondta, érzi már nem sokáig!
Én napjaim most is azzal telnek el, hogy intenzíven keresem a munkát, de ideáig minden hiába! Most legutóbb a legközelebbi városban hirdetek konyhai kisegítői állást, elmentem rá, de azért utasítottak el, mert fizetniük kellene az útiköltséget és így nem éri meg a vállalkozónak, hogy engem alkalmazzon. Olyat vett fel, akinek nem kellett útiköltséget fizetnie, helyi lakosú volt! Most már munkahely felvételkor az sem mindegy, hogy az ember hol lakik, hová valósi! Ez igen elszomorító!
Érezzük, hogy nem sokáig bírjuk, fizikai „tartalékkészletünk” is kifogy!
Autoimmun betegként igen nehezek így a mindennapjaim, de minden fájdalmam elhordoznám, csak a páromnak tudjak segíteni, csak a helyzetünk ne lenne ilyen kritikus!
A férjem orvosa, és az én orvosom is folyamatosan „nyaggat” minket, és mondogatja: „Első a belső!” Ezt mi is tudjuk, csak azt nem, hogy hogyan tovább? Nagyon nehéz megmaradni embernek, de még nehezebb úgy élni, mint egy ember! Semmilyen fájdalmat nem mutatni, a külvilág felé, mindenkire mosolyogni, és úgy tenni, hogy minden OKÉ, nehogy megvessék az embert! Bánt, hogy sokan azt gondolják, mert ilyen helyzetben vagyunk, csakis rossz emberek lehetünk! Pedig ez nem így van! Ma velem, holnap mással történhet meg ugyan ez! Mindenki a saját életének irányítója, de nem a betegségeké!!!
