Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Eltelt egy újabb hét és nem változott semmi. Nem történt semmi olyan változás, ami helyzetünkre nézve kedvező lenne. A legrosszabb talán az a dologban, hogy lelkileg mikor padlón van az ember a sok gond probléma miatt családja előtt tartania kell magát, nem omolhat össze, nem adhatja fel! Párom egyre nehezebben viseli (mármint a szervezete) a fizikai megpróbáltatásokat (rengeteget dolgozik) ha csak lehet, és ha úgy van munka, hétvégén is megy! Nem jó ez így, ezt mi is tudjuk, de jelenleg nem tudunk mit tenni! Mindig reménykedünk, de ez ma már butaság!
Az iskolának vége lett, gyermekünk nyári napközis táborban van, reggel viszem, és délután hozom el. Így társaival van, kikapcsolódik, de ami a lényeg, nem unatkozik, jól érzi magát!
Jó lenne egy nagyobb albérlet, a 22 négyzetméteres lakás kicsi már hármunknak. (De hát jelenleg ezt is alig tudjuk kifizetni, hogyan is tudnánk bevállalni egy nagyobbat, hogy a gyermekünknek legyen egy külön szobája, mert ugyebár ma már ez úgy normális, ha a gyereknek külön szobája van, de nálunk még ez az alapvető dolog sincs meg! Hinni kell abban, hogy egyszer talán minden megoldódik, de ma már hinni is nehéz!
Várom, hogy készen legyenek az eredményeim és mehessek vissza Pestre, és végre tudjam, hogy mi lesz velem, mi várható! De félek tőle! Pedig az orvosom szerint még mindig jobb a biztos rosszat tudni, mint bizonytalanságban szenvedni! Hát ez igaz! Csak azzal a rosszal szembe kell tudni nézni, el kell hordani, viselni! És ez nem könnyű! Rohamosan elkezdtek szaporodni bennem a csomók, tetőtől-talpig (szó szerint). Annyi, de annyi csomó lett bennem, hogy ijesztő! Ezt még tetőzi az is, hogy gyorsan nőnek és izületi, mozgatóideg problémákat is okoznak. Van, hogy injekcióznak, mert annyira fájnak, hogy nem tudok az ágyból felkelni. Így élni a többi krónikus betegség és a férjem betegsége mellett nap, mint nap szenvedés!
