Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Beköszöntött a szeptember, és nem mondhatom, hogy túl sok pozitív változást hozott.
Szerdán tanévnyitó ünnepség volt az iskolánkban, sok diák ekkor látta először a teljesen kész, felújított épületet. Nem mentem el az eseményre, mert már délutános műszakban dolgozom újra, és nagyon rövid a délelőtt. A hétfői és keddi nap után olyan fáradtan értem haza, hogy ülve elaludtam, pedig ez velem nem szokott gyakran előfordulni. Miklós szépen szerepelt, ügyesen köszöntötte a kis elsősöket. Beszéltem az osztályfőnökével, és elmondtam, hogy még nem sikerült a 8-os füzetcsomagot beszerezni, amint tudom, pótolom. Szerdán átutalták a fizetésemet, így nem kellett a gyereknek szégyenkeznie a felszerelés hiánya miatt, mert az volt az első, hogy ezeket megvettük.
A maradék pénz még a csekkeket sem futotta ki, cipőre és nadrágra (mert ezeket Miklós kinőtte) pedig már egyáltalán nem jutott. A nagyfiunk azóta is jövedelem nélkül van, a vállalkozó nem hívta vissza, és mivel a nagy nyári munkáknak vége van, a közeljövőben nem lesz rá szükségük.
Csütörtökön bementem a városba, amit csak futott a pénz, mindent kifizettem (villany, jelzálog, stb.), és most várom, hogy lehessen végre menni a szőlőbe, az lesz most az egyetlen pénzforrás, ha az időjárás közbe nem szól, mint már annyiszor az idén!
Az iskoláról teljesen lemondtam, már megszokhattam volna, hogy soha nem sikerül semmi! Egyelőre marad az állás vadászat, fiammal közösen figyeljük a hirdetéseket, és a szomszéd néni is minden nap áthozza nekünk a friss napilapot. Talán még akad egy tanfolyam, amiről nem marad le a gyerek, és ez is növeli az esélyeit a későbbiekben. Azt azért hozzá kell tennem, hogy kezd az optimizmusom elhagyni, ahogy a tél közeledtével egyre tornyosulnak a fejem fölött a hullámok, és nem látom azt, hogy jó irányban fognak változni a dolgaink. Sajnos a családtól semmiféle segítséget nem kapunk, nekem ugye csak apukám él már, csak a férjem szüleire támaszkodhatnánk, de Őket nem érdekli, mi van velünk. Nem messze laknak tőlünk, falun belüli viszonylatban sem, mégis lassan egy kerek éve lesz, hogy a nagyi "megnézte az unokáit". Azt gondolom, senki nem fogja a szememre vetni, hogy nem Ő lesz az első ember, akivel megosztom életünk élményeit vagy kudarcait.
Tisztelettel:
A Dózsa család
