Tisztelt Gyermekétkeztetési Alapítvány!
Tovább a család bemutatkozójához |
Kissé ritkán írok, ezért elnézést kérek! Mentségemre legyen mondva, hogy sokszor azt sem tudom, merre szaladjak. A 12 órás munka, az éjszakázás, a beteg emberekkel való foglalkozás úgy kiszívja az energiáimat, hogy szerintem két napot képes lennék végigaludni, ha tehetném. És akkor még a sok stresszt nem említettem, ami az anyagiakból fakad. Említettem már, hogy van egy beteg barátnőm, aki már közel egy éve kemoterápiás kezelésekre jár. Sokszor az Ő kisfia is velem- nálunk van, vagy megyek érte suliba.
Végre nagymamámhoz is eljutottam, azóta nem láttam, mióta kiengedték a kórházból. Egy ismerősöm levitt hozzá autóval (a busszal-vonattal való közlekedés nagyon körülményes és időigényes). Fekélyes a lába, nagyon ideges voltam már miatta, hogy gyógyul-e a sebe, féltem, hogy hozzányúlkál és elfertőzi.
Most, hogy láttam, kissé megnyugodtam. Bár gyógyulás nem történt- lehet, hogy nem is fog, de szép tiszta a sebe.
Történt azért jó dolog is az életemben. Nem tudom említettem-e a külföldi munkát? Egy barátnőm fia elküldte az önéletrajzomat, és kaptam visszajelzést, elfogadták a jelentkezésemet. Remélhetőleg már csak hónapok kérdése, és pénzért fogok dolgozni.
Kisfiammal sokat beszélgetek erről a dologról, szerencsére jól áll hozzá.
Bár biztos vagyok benne, hogy meg fogja viselni lelkileg (ahogy engem is), hogy 2-3 hónapon keresztül csak néhány napot lehetünk együtt, de mást nem tudok kitalálni arra, hogy kimásszunk ebből a mély gödörből, amiben jelenleg vagyunk, élünk.
A héten az oviból uszodába vitték a gyerekeket. Kisfiam nagyon büszkén jött haza, hogy megdicsérte az „úszónéni”, mert ügyes volt.
Tisztelettel:
Tóth Anna
