Tisztelt Alapítvány!
Tovább a család bemutatkozójához
Elnézésüket kérem, hogy mulasztottam, de sajnos egészségügyi problémák miatt nem volt időm, és energiám. Bár tudom, hogy ez nem mentség, de február hónapban találtak egy daganatot a méhemben, és emiatt nagyon sokat kellett orvoshoz járni. Most már minden rendben van, jóindulatúnak diagnosztizálták, de azért még folyamatos ellenőrzésre kell járnom. Szeretném még egyszer megköszönni türelmüket és bizalmukat. Ezután nem lesz probléma a naplók küldésével!
Most, hogy el is kezdjem az írást és, hogy pótoljak is, röviden írok napjainkról, és a gyermekek élményeiről.
Talán még márciusban voltunk az állatkertben, és ott történt nagyon sok és felejthetetlen élmény. Kezdtük az elefántház és a szavannai állatok felé. Eleinte a gyermekek nem nagyon nézték az állatokat, hiszen a többi kis gyermek látványa sokkal érdekesebb volt számukra.
Ahogy tovább sétáltunk és mutattam az éppen ott ülő állatokat, nagyobbik fiam a gorilláknál megtorpant, gondolkozott, majd megkérdezte:
-Anya, miért olyan szőrös a bácsi?
Persze erre csak azt tudtam mondani, hogy hát ez nem is bácsi, hanem egy gorilla. Mire fiam ismét kérdezett:
-Gorilla? Akkor az engem nem érdekel!
Még néztük az állatokat, sok ilyen kérdése volt, és még a nap végére, fáradtan sem hagyott alább az érdeklődése. Persze minden állatnál nagyon sokat időztünk, mert most voltunk először. Már az állatsimogató felé tartottunk, mikor megálltunk a csókánál, mert érdekes volt, hogy hangosan rikácsolt. Ott történt a következő meglepetés. Nagyobbik fiam, aki három éves kérdezi, hogy milyen madár, és mit eszik?
Még egy kicsit néztük, ahogyan a fakéreggel a szájában szaladgál ide-oda, majd hirtelen mozdulattal a csóka kiejtette a szájában tartott kérget, és egyenesen a gyerek felé szaladt. Odakapott a rácshoz, és ahogyan megijedt a kisfiú és sikított egyet, ugyan úgy a csóka is.
Erre minden nézelődő egyszerre ijedt meg és lépett hátra egy lépést.
Tovább haladva még az állatsimogató volt nagy szám. Kisebbik fiam - aki két éves- életében először látott kecskét, de félelmet nem ismerve szaladt feléjük. Simogatta, etette, majd mikor egy kislány is ugyanazt a kecskét szerette volna simogatni, ráfeküdt és azt mondta:
-Ez az enyém!
Nem sokkal később már indultunk haza, mikor a végére értünk, de hatalmas élmény volt számunkra, mert mind a mai napig emlegetik.
-Ugye Anyu, emlékszel, amikor a madár megcsípett?
Most már nevet rajta, de akkor nagyon megijedt.
Hazafelé mind a két gyerkőc kidőlt, elaludtak, de az élmény megmaradt.
