Fel a fejjel! - Gyermekétkeztetési Alapítvány

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Megérkezett a Mikulás hozzánk is, talán most volt az első alkalom, hogy értették is, hogy ez miről is szól és, hogy a várakozás megéri. Kicsit korábban érkezett, mint ahogy a hagyomány előírja, de egy nap ide, vagy oda, szerintem nem számít. Egy nappal hamarabb jött, hogy hétfőn zökkenőmentesen tudjunk oviba és bölcsibe menni.

Segített az ovi és bölcsi a várakozásban, és felkészülésben, már előtte egy héttel megrajzoltuk, és megírtuk a levelet a Télapónak, hogy ki mit szeretne kérni tőle.

Este lefekvés előtt kipucoltuk a kiscipőket, együtt a gyerekekkel, majd mikor ők aludtak már, akkor járt a Mikulás. Talán én sokkal jobban vártam a reggelt, mint ők, hiszen nagyon kíváncsi voltam az arcukra. Apró kis csomagokat csináltam nekik, hiszen nem az ára, hanem a mennyisége sokkal jobban érdekli őket. Reggel, mikor nagyobbik fiam észrevette az ajándékokat, hát rögtön mindenkit felébresztett, hogy mi történt. Amíg Ő szégyenlősen örült az édességnek, addig a kisebbik, mint egy basa felült az ágy közepére, és nekiesett az összes csokit felfalni. Két perc leforgása alatt szinte mindet megette, majd jóllakottan felállt, és megkérdezte, hogy ezt a Télapó hozta? Azt gondolom, Neki ez a dolog be is fejeződött, hiszen nincs már csoki, nincs cukor, így már nem is olyan izgalmas. Most már készülünk a Karácsonyra, minden hétvégén csinálunk valamit, amivel közelebb kerülünk az Ünnepekhez. Most hétvégén színes papírból készítettünk fenyőfát, és azt díszítettük, különböző papírokkal, majd mikor készen volt, az ablakra ragasztottuk. Előtte hétvégén sima A4-es papírból vágtunk ki hópelyheket, és azokat is az ablakra ragasztottuk.

Persze kaptunk Adventi naptárat is, aminek az ablakait minden nap szorgalmasan nyitjuk, és ez is segít nekünk, tudjuk, hogy mennyit kell még aludni a Jézuskáig. Most vannak élmények, de nagyon sajnálom, hogy levélben nem lehet így visszaadni a gyerkőcök lázas várakozását.

Kellemes ünnepeket, békés boldog Karácsonyt kívánunk mindenkinek, a Támogatóknak és a Támogatottaknak is!

                                   A Hajdú család

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Most sem történt olyan nagy élmény, hacsak nem az, hogy a gyerkőcök már nagyon várják a Mikulást. Az óvodában készítettek WC papír gurigából távcsövet, amin nézegetik, hogy mikor jön a Mikulás. Hazahoztuk délután, és a nagyfiúnak az volt az első dolga, hogy kinézzen vele az ablakon. Persze a kicsi is rögtön nézni akarta, mire a nagy csak ennyit mondott. - Nézd meg te is, hátha te már látod! Ezek után a kicsi sajnálkozó arccal válaszolt, hogy nem jön még.

Sok apró élmény van még, de talán az első hó leesése az, ami most nyomot hagyott a fiúkban.

Egy korai reggelen a nagyfiú kinézett az ablakon és meglepődve mondta, hogy esett a hó. Mire a kisebbik is megnézte, és elgondolkodva azt kérdezte:- Anyu! Ezt te csináltad?

Nehezen lehetett elmagyarázni neki, hogy hogyan, és miért van ez így. A következő, ami már annyira nem volt könnyű, hogy megértse, reggel fél hétkor nem megyünk ki az udvarra.

De nagyon örültek neki, hiszen mikor eljött az idő, akkor megállás nélkül csúszkáltak, és szánkóztak. Nagy élmény volt nekik!

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

A hétvégén szép idő volt, hát kicsalt minket a természetbe, így hosszas ígérgetés után végre sikerült elsétálni a Duna-partra.

A nagyobbik fiú nagyon szereti nézni a kacsákat, de persze nála mindegy, milyen állat, mert mindet nagyon szereti. Odafelé az úton már mondogatta, hogy szeretné etetni őket, és, hogy milyen aranyos állatok. Mikor odaértünk, nagy meglepetésünkre az egész hattyú család eljött, aminek az volt az eredménye, hogy a kenyeret, amit vittünk a kacsáknak, már az elején eldobálták nekik. Hatalmas élmény volt számunkra, hiszen tudtak fára mászni, szaladgálni és ismerkedni a folyóval és az élővilággal. Legalább négy órán keresztül meneteltünk, de hősiesen bírták. Mondanom sem kell, hogy utána két napig csak a Duna-partról beszéltek!

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Bár tudom, hogy nagyon sok lemaradásom van, de úgy érzem, most már rendeződnek a problémák, és most már a naplóírás sem fog elmaradni. Le kell írjam, hogy hónapokig jártam kezelésre, mert nem tudták megállapítani, hogy amit találtak kis csomót a méhen belül, az jóindulatú, vagy rosszindulatú, vagy mi lehet. Közel fél év orvosi vizsgálat és mindenféle járkálás után derült ki, hogy csak egy rosszul beforrt heg, melyet az első fiam születése után nem vettek észre, és nem is kezeltek.

Rossz volt, hónapokig azt gondoltam, hogy beteg vagyok, és mi lesz a gyerekekkel, ha én nem leszek. Egy hónapja tudom biztosan, hogy egészséges vagyok, és most kezdek felébredni a rémálomból, amit eddig átéltem. De, hogy már nyugis a helyzet, most már csak pozitívan gondolkozom. Kicsit egysíkú az életünk, de azért ritkán történnek olyan dolgok, amiket szívesen megosztok másokkal.

A napokban nagyobbik fiam elkezdte mesélni, hogy milyen régen sétáltunk a Duna-parton, és hogy emlékszem-e még erre.

- Persze, mondtam neki.

Mire Ő:

- Anya, van nekünk száraz kenyerünk?

- Igen, egy-két falat.

- Akkor öltözz, és vigyük ki a hosszú nyakú kacsáknak.

Hosszas beszélgetés és magyarázás után értette csak meg, hogy ilyen hidegben már nem nagyon lehet őket etetni, mert ők is elbújnak. De neki ez nem volt kielégítő válasz, és nem is akarta elfogadni a tényeket, és csak ennyit mondott:

- Akkor is öltözz, és menjünk, nézzük meg hová bújtak!

Aztán minden kezdődött elölről, magyarázkodás és beszélgetés a hattyúkról. Ezt a beszélgetést kisebbik fiam is hallgatta, majd így szólt:

- Nem megyünk sehová, alvás van!

Ő itt lezárta a mi beszélgetésünket.

Egyébként sok olyan dolgot csinálnak, ami aranyos, de nagyon nehéz levélben leírni, hogy az olyan legyen olvasás közben, mint mikor megtörténik.

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Lemaradtam az írással, de most pótlom, mert nagyon sokfelé kellett szaladgálnunk.

Most szeptember elején kezdtük az óvodát, és a bölcsödét. Persze nem volt olyan könnyű minden, mert a védőnőtől kezdve mindenkinél meg kellett jelennünk, hogy az összes papírt benyújtsuk az indulásra. Most már a nagyobbik fiú három hete jár oviba, a kisebbik pedig két hete a bölcsibe. Elég könnyen ment a beszoktatás, de minden tiszteletem a csoportban dolgozóknak, akik nagyon ügyesen és kedvesen fogadták a gyerekeket.

Barnabás fiam a harmadik nap után már se elköszönni, se puszit adni nem akart, annyira szaladt be játszani.

Mikor megkérdeztem tőle, hogy nem is köszönsz? Csak annyit mondott:

-Jajj, Anyu, sietek! Nála nem volt semmi gond, sem az alvásnál, semminél. Nagyon szeretik az oviban, és szófogadó, nem úgy, mint itthon.

Kisebbik fiú, Tomika is nagyon szeret bölcsibe járni, bár ő még reggelente egy kicsit sírdogál.

Itthon Ő is megváltozott, sokkal rosszabb lett, de gondolom más is így van vele. Olyan nagy dolgok nem történnek nálunk, mert sajnos korlátozottak a lehetőségeink. Leginkább itthon vagyunk, és bent játszunk, olyan nyugis kis család formájában. Persze, mint mindenhol, az én fiaim is veszekednek, de ez is pillanatnyi állapot.

Most, hogy ilyen rossz az idő, a mese a sláger, de sokszor szoktunk festegetni, só-gyúrmázni.

Ennyit tudtam írni, jövő héten újra írok, remélem, történik valami érdekes, kis történetbe illő esemény.

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez

Nálunk nem sok minden történik, szinte minden nap egyforma. A napi dolgok mellett és a rendszeresség miatt olyan egysíkú az életünk. Persze vannak említésre méltó dolgok. Igyekszem gyermekeimet a körülményekhez képest szeretetben és őszinteségben nevelni. Ezzel kapcsolatos a mi kis történetünk. Most, hogy már eléggé beköszöntött a nyár, hát az esti órákban a legnagyobb szenzáció a szúnyog-irtós repülő. Minden alkalommal a gyerkőcök órákig tudnak várni, hogy mikor jön visszafelé. Rengeteg nálunk a szúnyog, de igyekszünk védekezni kenőcsökkel, háziszerekkel. Már jó ideje nem volt egyik fiún sem csípés, mikor a kisebbiken egyet talált a testvére. A gyerkőcök között beszélgetés kezdődött:

-Öcsike! Megcsípett a szúnyog?

-Igen!

-Fáj?

-Igen!

-Akkor majd én simogatom, és el fog múlni. Adok rá puszit, mert attól nem fog fájni.

Mire a kisebbik fiam elgondolkozva válaszolt:

-Jóóóóóó!

A következő, ami még történt:

A kis medencéjükbe hajtogattam papírhajót, hogy valami változatos dolog történjen.

Mondanom sem kell, hogy hét perc után elázott a papír. Nem törődve a dologgal, galacsinná gyúrták, és dobálni kezdték, mint egy labdát. Fel-le, minden irányba, amikor felragadt a magas falra. Akkor a nagyobbik fiú Barna, csak annyit mondott, hogy:

-Hoppá, ez odaragadt!

A kicsike, Tomi, csak nézte-nézte, majd egy kis idő után sírni kezdett, hogy az kellene neki. Próbáltam nyugtatgatni és vigasztalni, magyarázni, hogy majd leesik, ha megszárad, de hajthatatlan volt. Barna a maga egyszerűségével beszaladt a házba, egy csomó reklámújságot kihozott, és mondta:

-Nézd! Van itt még!

Ezek után nagy volt a nevetgélés, hiszen az összes létező papírt beáztatták, és amíg volt papír, csak dobálták és ragasztották mindenhová.

Vissza a főoldalra 

Tisztelt Alapítvány!

Tovább a család bemutatkozójához 

Elnézésüket kérem, hogy mulasztottam, de sajnos egészségügyi problémák miatt nem volt időm, és energiám. Bár tudom, hogy ez nem mentség, de február hónapban találtak egy daganatot a méhemben, és emiatt nagyon sokat kellett orvoshoz járni. Most már minden rendben van, jóindulatúnak diagnosztizálták, de azért még folyamatos ellenőrzésre kell járnom. Szeretném még egyszer megköszönni türelmüket és bizalmukat. Ezután nem lesz probléma a naplók küldésével!

Most, hogy el is kezdjem az írást és, hogy pótoljak is, röviden írok napjainkról, és a gyermekek élményeiről.

Talán még márciusban voltunk az állatkertben, és ott történt nagyon sok és felejthetetlen élmény. Kezdtük az elefántház és a szavannai állatok felé. Eleinte a gyermekek nem nagyon nézték az állatokat, hiszen a többi kis gyermek látványa sokkal érdekesebb volt számukra.

Ahogy tovább sétáltunk és mutattam az éppen ott ülő állatokat, nagyobbik fiam a gorilláknál megtorpant, gondolkozott, majd megkérdezte:

-Anya, miért olyan szőrös a bácsi?

Persze erre csak azt tudtam mondani, hogy hát ez nem is bácsi, hanem egy gorilla. Mire fiam ismét kérdezett:

-Gorilla? Akkor az engem nem érdekel!

Még néztük az állatokat, sok ilyen kérdése volt, és még a nap végére, fáradtan sem hagyott alább az érdeklődése. Persze minden állatnál nagyon sokat időztünk, mert most voltunk először. Már az állatsimogató felé tartottunk, mikor megálltunk a csókánál, mert érdekes volt, hogy hangosan rikácsolt. Ott történt a következő meglepetés. Nagyobbik fiam, aki három éves kérdezi, hogy milyen madár, és mit eszik?

Még egy kicsit néztük, ahogyan a fakéreggel a szájában szaladgál ide-oda, majd hirtelen mozdulattal a csóka kiejtette a szájában tartott kérget, és egyenesen a gyerek felé szaladt. Odakapott a rácshoz, és ahogyan megijedt a kisfiú és sikított egyet, ugyan úgy a csóka is.

Erre minden nézelődő egyszerre ijedt meg és lépett hátra egy lépést.

Tovább haladva még az állatsimogató volt nagy szám. Kisebbik fiam - aki két éves- életében először látott kecskét, de félelmet nem ismerve szaladt feléjük. Simogatta, etette, majd mikor egy kislány is ugyanazt a kecskét szerette volna simogatni, ráfeküdt és azt mondta:

-Ez az enyém!

Nem sokkal később már indultunk haza, mikor a végére értünk, de hatalmas élmény volt számunkra, mert mind a mai napig emlegetik.

-Ugye Anyu, emlékszel, amikor a madár megcsípett?

Most már nevet rajta, de akkor nagyon megijedt.

Hazafelé mind a két gyerkőc kidőlt, elaludtak, de az élmény megmaradt.

Vissza a főoldalra 

Újabb családok küldték meg vásárlásaikról a számlát.

A vásárlást igazoló számlák megtekinthetőek a nevekre kattintva:

Déri család | Bíró család | Tóth család | Dózsa család | Takács család | Hajdú család|

Juhász család