Tisztelt Gyermekétkeztetés Alapítvány!
Tovább a család bemutatkozójához |
Néhány hét eltelt azóta, hogy tollat fogtam a kezembe - nem tudtam. Ennek nem fizikai, hanem lelki okai voltak.
Említettem már a legjobb barátnőmet, akinél egy éve rákbetegséget diagnosztizáltak. Konkrétan mellrákról van szó, mely mire tüneteket produkált, már áttéteket adott a májába, csontjaiba. Szörnyű volt ezzel szembesülni, hiszen, ha az ember meghallja a szót, hogy rák – rögtön a halálra gondol. Így van a laikusokkal is és azokkal is, akik egy kicsit konyítanak az egészségügyhöz (mindketten ápolónők vagyunk - vagyis már csak én). Nehéz tortúra következett, kivizsgálások. Aztán az onkoteam döntése: nem operálható a daganat, túl nagy, első lépés a kemoterápia. Az Onkológus főorvosnő nagyon korrekt volt, nem volt porhintés, őszintén elmondta Katinak, hogy betegsége nem gyógyítható, de megpróbálnak mindent annak érdekében, hogy minél tovább élhessen és nevelhesse gyermekét.
Elkezdődött a kemo, jöttek a rosszullétek, a kopaszság- de úgy tűnt megéri! Három hónap elteltével kontroll CT vizsgálat: Pusztulnak a daganatsejtek!
Ez erőt adott a további szenvedésekhez. Decemberben ismét kontroll: további javulás, sőt egy teljesen negatív koponya CT.
Teltek a hetek, hónapok: valami nem volt rendben. Január végén kezdődött a látásromlás- először „csak” látótérszűkülése, majd fokozatos látásromlás, az utóbbi 1-2 hónapban majdhogynem teljes vakság. Április –május hónapban ez már olyan szintű volt, hogy már a boltba sem tudott elmenni kíséret nélkül.
Szintén januárban kezdődött a nyáltermelés megszűnése. Ez azt jelentette, hogy folyamatosan innia kellett, napi 6-
Az onkológián azt mondták, hogy ezek a tünetek mind a kemoterápiás szerektől vannak.
Május 7-én (Kati ezen a napon született) ismét hasi-mellkas-medence CT készült: az eredmények jók.
Ezt követően újabb tünetek jelentkeztek: időszakosan a válla elkezdett rángatózni- ez tartott egy-két percig, majd abbamaradt. Először naponta egyszer, kétszer jelentkezett, majd egyre sűrűbben. Elment a háziorvosához, aki beutalta a Megyei Kórház Neurológiai osztályára.
Azon a napon én 18 óráig dolgoztam. Kati 15 óra körül felhívott, hogy munka után vigyem le ******-ra. Addig Ő megoldotta a gyerekek felügyeletét. Volt egy 19 éves Trabantja, azzal mentünk. Nem szaporítom a szót, az ügyeletes orvos megvizsgálta, majd indikált egy koponya CT vizsgálatot. Aminek az eredménye gyakorlatilag a barátnőm halálos ítélete volt: a rákbetegsége áttétet adott az agyába is. Ráadásul nem operálható, szétszórtan több daganat volt, olyan veszélyes helyeken, mint az agytörzs, kisagy. Amíg nem közölték ezt vele Kati olyan optimistán állt a betegséghez, hogy ha nem saját szememmel látom, el sem hiszem.
De itt, ebben a pillanatban feladta. És, ha nagyon őszinte akarok lenni- én is.
Csak azt nem gondoltam, hogy ilyen gyors lefolyású lesz.
Május 29-én egész nap Katinál voltam két másik kolléganőjével együtt. Kitakarítottunk, húslevest kívánt- főztem neki. Jó hangulatban telt az egész nap.
Másnap, vasárnap 6-18 óráig dolgoztam. Dél körül felhívott Kati egyik barátnője, aki nála volt, hogy gond van: belázasodott, sőt úgy tűnik, hogy néha zavart. Mondtam neki, hogy hozzák be a kórházba, beszéltem az ügyeletes orvossal, mire Katival beértek, már megvolt a helye is. A lázát lehúztuk, jobban lett, bár csak két ember kíséretével tudott járkálni. Másnap, hétfő délelőtt bementem hozzá, és nagyon boldog voltam- úgy tűnt sokkal jobban van. Kivittem zuhanyozni, evett is. 13.30-kor elrohantam tőle, hazamentem zuhanyozni, majd irány az ovi- ekkor volt a kisfiam ballagása.
Este mentem dolgozni, és szörnyű kép fogadott: Kati nem volt magánál, kirácsozva, bepelenkázva, nem volt etethető-itatható. Nagyon magas láza volt, melyet próbáltunk csillapítani- nem sok sikerrel. Már nem tért vissza az eszmélete.
A kolléganőmmel ott ültünk mellette, gyakorlatilag a kezeim közt halt meg. 02.15-kor.
35 éves volt!
A fájdalmam határtalan! Tele vagyok kérdésekkel, miértekkel, amelyekre már talán soha nem kapok választ.
Utoljára hét évvel ezelőtt éreztem ilyet, amikor édesanyám meghalt.
Szóval ezért nem írtam ideáig, most is nagyon nehezen szántam rá magam, hogy leüljek és kiírjam magamból a fájdalmat. Bár ezt lehetetlen!
Tisztelettel:
Tóth Anna
