Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Lassan addig jutok, hogy egyáltalán nem lesz kedvem felkelni reggelente. Nap, mint nap emberek rosszindulatával kell szembe néznem, és most már az is igen megvisel, hogy nincs még munkám! Egyszerűen nem tudom, hogy hogyan tovább? Vagy van-e értelme tovább? Orvoshoz is kellene ugye mennem, de már nem tudom megoldani! Tényleg nem! Amikor az ember bajban van, akkor a legbutább, hogy reménykedik! Nagyon megviselnek lelkileg a dolgok, de tudom, nem adhatom fel! Szeretném, ha meggyógyulhatnék, és dolgozhatnék! Jó lenne egy kis levegőhöz jutni, megnyugodni! Harc az életünk, harc a mindennapokért! Erőt a drága kisfiunk ad nekünk, aki megérti, ha egy szelet csokit nem tudunk neki megvenni, és ha kap egy szelet csokit, akkor olyan hálás, hogy a kezemet puszilgatja! Jó ember lesz belőle, hiszen már most egy áldott gyermek! Este, mikor lefekszünk, akkor az arcomra ad egy puszit, és mondja: Jó éjt drága anyukám! Ilyenkor mindig összeszorul a szívem, mert nem tudom, hogy mi lesz másnap!? Látom-e még? Megijesztenek ezek az eszméletvesztések, amik már egy jó ideje tartanak. Főleg az aggaszt, hogy nem tudják az orvosok, hogy mitől lyukadt ki az agyam. Talán istennek még terve van velem, mert még éltet minket, és ez jó jel! Párom dolgozik, szegény igen nehezen bírja, de csinálja! Nem tehet mást! Aggódom miatta is! Már rég jelentkeznie kellett volna a kezelőorvosnál, de nem tudjuk megoldani! Nem tudom, mikor tud majd elmenni? Egy dolog vigasztal minket, hogy bármi-bárhogyan is fog alakulni, nyugodtan vagyunk, mert mi tényleg mindent tisztességesen csinálunk! Igyekszünk jól élni, cselekedni!
