Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Nehezen tudom már szavakban leírni azokat, amik velünk történnek. A jó múlt héten, amikor egy reggel gyermekemet iskolába vittem, egy édesanya odajött hozzám, és megkérdezte, miért vagyok mindig olyan elkeseredett? Mondtam, hogy ez jó kérdés, de számtalan okot tudnék rá válaszolni! Következő héten hétfőn megyek megint MRI-re, és talán utána már „eldől”, hogy mit szeretnének kezdeni velem az orvosok! Őszintén bevallom, hogy félek, mert nem tudom, hogy ha megint rossz eredményeket fogok kapni, hogyan fogom feldolgozni! A szervezetem folyamatosan épül le, és a probléma „fő” okát még mindig senki sem tudja.
Az is kiderült, hogy szemüveg is kell, mert messzire már nem látok, de egy szemüveg is több tízezer forint lenne. Párom munkahelye sajnos ideáig nem vált be, jelenleg is keressük az újabb és újabb munkahelyet. Kissé elkeserítő, hogy ígéret bőven van a munkáltató felöl, de ez sokszor csak ígéret marad!
Gyermekünk továbbra is igen jó tanuló, ideáig csakis 4-es, 5-ösökkel büszkélkedhetünk!
Most az iskola a kolontári gyermekeknek gyűjt, és mi is itthon minden olyan használható dolgot összeszedtünk, amit egy bajba jutott gyermek még fel tud használni! Boldogan láttam, ahogyan a gyermekünk önzetlenül adta a csomagba azokat a dolgokat is amik a kedvencei, amiket szeret. És amikor megkérdeztem, hogy nem sajnálja-e, azt mondta: Anya, nekem van mit ennem, hol laknom, segíteni akarok, add oda nyugodtan! Jó érzés volt látni, hogy nem irigy, jó szíve van, de tanáraitól hallottam, hogy osztálytársaival is ugyan ilyen. Egy isteni gyermek!
