Tovább a család bemutatkozójához | Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Szeretném leírni, hogy telik egy napunk a hét többi napjából.
Minden reggel 6:30-kor kelünk, a két nagyobbat elkészítem az iskolára, reggelit készítek.
Addig amíg Ők megreggeliznek, felöltöztetem a kislányom esőmanóként, még nem tud egyedül felöltözni, mosdás stb.
Neki külön reggeli, mert nem eszik meg akármit.
Aztán indulás az iskolába, utána elviszem a lányom oviba, haza megyek és összepakolok: ágyazás, mosogatás, mosás, porszívózás, stb…
Valami gyors ételt elkészítek. Aztán 11-után mehetek is vissza az oviba, itthon megetetem, mert önállóan nem igazán eszik, és ki kell válogatni az ételt. Az oviból haza hozhatjuk, így vagy szűrjük, vagy törjük. Kisebb-nagyobb sikerrel jól lakik, aztán vissza viszem az oviba, mert egyéni fejlesztést kap, ami mindenre kiterjed. Nagyon aranyos és igazán lelkiismeretes tanár nénink van. Egy óra fejlesztést kap, addig haza megyek, vagy, sétálok, vagy bemegyek a boltba. Utána visszamegyek Dettiért, és haza. Közben a nagy fiam, az órái után Ő is fejlesztést kap, majd jön haza. Négy órakor elmegyek Rékáért az iskolába, aztán haza. Gyorsan el telik a nap, beszélgetünk, játszunk, TV-t nézünk.
Janika bepakol, készül ahogy tud, mivel folyamatosan hanyatlik a teljesítménye, sok tantárgyból fel van mentve, de ettől függetlenül, amennyi telik tőle megteszi, van, hogy Én olvasom el az anyagot, mert Ő nem nagyon tudja, főleg mert nem érti, és nagyon kifárasztja. Aztán százszor elmondom a lényeget, ami reggelre talán egy kettesre elég lesz, mivel nem túl jó a memóriája.
Az igazat megvallva, Ő nem magolhat, mert nagyon sokat árt az agyának vele. Szigorúan tilos.
Szövögeti az álmait, mit szeretne, és mi lenne jó. Szerelmes, és bizonytalan, mert nem jönnek a szavak a szájára. Kicsit magába fordult, és félénk. De állítom ő a legsegítőkészebb, a legintelligensebb, mai 13 éves fiú!
Nekem minden kép egy csoda, egy ajándék az élettől, így, hogy nagyon beteg még inkább ajándék minden nap, amit együtt élhetünk meg.
Imádom a hangját, a nevetését, a szagát, az érintését, mindent, amit csak ad és adhat nekem!
Talán ezt az érzést mind tudják, akik halálos beteg gyermeket nevelnek, nagy próba tétel ez, és így, hogy a kicsi Autista, még nehezebb,mert félti a helyét a szívemben, és kinyilvánítja nemtetszését, ha kicsit összebújunk Janikával. Nem szakadhatok háromfelé a három gyermekem között, de jó is lenne. Apukájuk kéthetente jön haza, így minden az én vállamon csücsül. Azt hiszem, míg van dolgom, és tennivalóm, addig minden rendben lesz. Az éjszakák nem jók, mert gondolkozok, és a bűntudat, suttogó hangja, nem hagy nyugodtan aludni.
Vajon hol hibáztam, és mindent meg tettem-e? Mit tehetnék még?
Többször végigjárom a gyerekeket, betakarom, megpuszilom Őket, és csak reménykedek abban, hogy a holnap is minden rendben lesz, mindenki itthon együtt, örökké.
Tisztelettel:
Lencsés Jánosné
