Tovább a család bemutatkozójához | Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Végre egy kis hűvös idő, nekünk ez a legkedvezőbb. Habár, az egyhangúság és a gyerekek folyamatos: ”-mit csináljak, -úgy unatkozok” egyáltalán nem könnyít a helyzeten, már inkább végig szenvedjük a napot, nehéz mindig valamit kitalálni, ami persze mindenkinek megfelel, és egyaránt szórakoztató. Dettike egyfolytában oviba menne, hiányoznak Neki a kis pajtásai, a feladatok, pedig adok neki, mert folyamatosan matematikát tanulunk, már elég jól megy neki a 20-as számkörben az összeadás: 10 perc alatt 30 feladatot teljesít, és jól!
Kis okos, pedig 4 éves koráig csak sikított, nem beszélt, és ránk sem nézett. Rettegtem, ha mennünk kellett valahová, általában hívtam még egy felnőttet, mert ha bepánikolt, ketten is kevesek voltunk. Még egy évet jár óvodába, utána iskola. Remélem fel tudom készíteni valamennyire.
Szegénykémet attól féltem a legjobban, hogy a mássága miatt a többi gyerek bántani fogja, na jól van, addig azért még van időnk.
Olyan jó lenne, ha boldog lenne, ez minden vágyam, remélem sikerül hozzá segítenem!
Janika műtéti időpontja még mindig húzódik. Erről nem is írnék többet, mert rögtön elönt a harci ideg. Na majd a jövő héten az asztalra csapok, mert ez nem megy így, ne hitegessenek, mert az volt, hogy talán még tudnak rajta segíteni, igaz a szellemi leépülést nem állítja meg, de az élete a tét, mivel folyamatosan nő a fejében az AVM. Az idő ellenünk dolgozik!
Tudom, hogy nagyon veszélyes a műtét, vagyis nem, de reménykedünk, bízunk!
Felhívjuk őket, és ja, majd egy hét múlva többet tudnak mondani, eltelik egy hét, kérem két hét múlva érdeklődjön, és ez megy lassan fél éve.
Kértek vizsgálatokat, megcsináltattuk mindet, és csend, aztán mondták, hogy műtik, aztán megint csend, és azóta is csend! Őrjítő!
Tisztelettel:
Lencsés Jánosné
