Tovább a család bemutatkozójához | Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Vége ennek a hétnek is, a gyerekek nagy izgalommal mentek az iskolába, még nagy a lelkesedés remélem jó sokáig tart majd.
Detti ügyes volt az oviban, szépen evett, remélem egyre közelebb vagyunk ahhoz, hogy tovább maradhasson már szeretne ott aludni.
Meg én is szeretném, mert nem győzöm hozni-vinni, kerékpárral már nem sokáig tudom vinni a súlya miatt, és gyalog naponta hatszor csak az oviba menni, télen, mert a fejlesztésre vissza kell menni. Az a baj ezzel, hogy nem tud aludni, neki ez kimarad, meg mire haza érünk, már mehetünk is vissza, vagy ott lődörgünk az ovi körül egy órát és nem főtt ételt, hanem valami hideget veszünk a közeli boltba.
Aztán gyorsan haza, mert mennem kell a másik gyermekért, tehát kalácsból is sok. Egyszóval egy autista (beteg) kislánynak sokkal nehezebb, és többet várnak el a korlátaikat nem figyelembe véve, mint egészséges társaiktól. Soha nem bántott senkit, szófogadó, közvetlen, kommunikáló, igényes magára, önállóan eszik, akkor miért nem maradhat? Egyszer fordult elő, hogy véletlenül ellökött egy kislányt, amit nagyon sajnált, és nem győzött bocsánatot kérni.
Jövőre iskolakötelesek leszünk, és ennél több kell, sokkal több, nem vagyok az a szülő féle, aki másokra mutogat és nap hosszat béget, hogy mit tegyen az autista gyermekével, mert 100%-ban megteszek mindent azért, hogy a követelményeknek megfeleljünk, és mindent megteszek annak érdekében, hogy egy élhető boldog ember válhasson belőle. Nem azt keresem miért, hanem, hogy hogyan segíthetek Neki a legjobban. Olyan sokat tettünk eddig is, hogy kaphasson egy esélyt a mi kis szürke, rohanó világunkban. Ami ha jól körbe nézünk nem sok örömmel kecsegtet, sőt!
Réka egyre többet van rosszul, sajnos ugyanolyan tünetekkel, mint annak idején Janika. Bele sem merek gondolni, mi lesz, ha kiderül ugyan az a baja. Kiderítjük, Neurológia, MR-stb.
Azt nem engedheti Isten, hogy három gyermekem közül három legyen beteg, látnia kell, hogy rogyik a térdünk, és teli van a vállunk, nem bírunk többet!
Tisztelettel:
Lencsés Jánosné
