Tovább a család bemutatkozójához | Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Van egy olyan érzésem, hogy ez a hónap soha nem telik el, vajon miért ez a leghosszabb hónap, és egyben talán a legnehezebb is?
A múlt heti konfliktusok nem oldódtak meg, csak nem beszélünk, mindenki visszahúzódott a csigaházába, és úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna. Amúgy egész jól vagyunk, már egészségileg. Janikának néha nagyon fáj a feje, rossz neki ez az állandó front.
Egész jól megy neki az iskola is, már úgy értem, ami tőle telik, 100%-ban megteszi szegénykém, úgy igyekszik, és csak egy kettesre elég az igyekezete. Az iskolában nagyon aranyosak, és figyelembe veszik a sajnálatos leépülésének tényét, és igyekszünk minél normálisabb életet élni.
Kicsit most hazudtam, mert ez csak akkor működik, ha mellettem van, ha nincs itthon, majd megőrülök a hiányától, és az aggódástól, a sziréna hangjától, és a telefon hívástól rettegve, hogy baj van. Sokszor iszonyatosan oda kell figyelnem, hogy ne csússzon ki a föld a lábam alól.
Mind testileg, lelkileg, és idegrendszerileg.
Dettike már bent ebédel az oviban, kisebb-nagyobb sikerrel ebédel, valahogy le kell küzdenie az extrém főtt növények iránt érzett undorát.
Talán látja, hogy a többi gyerek sem hal meg, ha eszik belőle. Kicsi korában rettenetes volt etetni a teljesen pépes, de nem folyós ételt, ha sikerült is a szájába rakni, inkább nem vett levegőt, minthogy lenyelje, ha mégis, akkor ki is hányta. Nagyon sokat szenvedtünk, Ő is és én is.
De mára iszonyat sokat ügyesedett és sokat léptünk előre!
Réka jól tanul, nagyon szorgalmas kislány. Sajnos nála is vannak tünetek, minél hamarabb a végére járunk. Minden sejtem küszködik, mert nem akarom valahol tudomásul venni, hogy vele is baj lehet.
Holnap kimegyünk a *****-ra van ott egy szép játszótér, és piknikezni is fogunk, ha az idő kegyes lesz, csak ebédre jönnénk haza.
Sajnos egyedül, mert apuka nem jön haza, csak a jövő hétvégén.
Üdvözlettel:
Lencsés Jánosné
