Nem is tudom, hol kezdjem a történetemet. Talán a legelején kellene:
Pethő Brigittának hívnak. *********-n születtem 1981. szeptember 11-én, szüleim első gyermekeként. 1982-ben született egy öcsém, Ferenc, majd 85-ben ismét egy fiú, Zoltán. Szüleink nagyon szegény körülmények között neveltek minket. Sajnos a gyermekkorom rossznak mondható volt. Ehhez édesapám alkoholproblémái járultak hozzá leginkább. Ha ivott, bántalmazta édesanyánkat és minket is.
Teltek-múltak az évek. 1996-ban leballagtam az általános iskolából, és sikeres felvételit nyertem a ******** ********* ******* Középiskolába. 1998-ban született egy váratlan kisöcsi, Norbi. Nagyon sokat segítettem édesanyámnak a gondozásában.
2000-ben sikeres érettségit tettem, így lett a szakmám német nyelvű gyors és gépíró, jegyzőkönyvvezető. Felvételt nyertem a ********-i ********** ***** Egészségügyi Főiskolára, mint csecsemőgondozó.
És ekkor jött az első igazi nagy pofon. Édesanyámék közölték, hogy nem fogják bírni a taníttatásomat anyagilag. Így kihagytam az iskolát. Talán ennek is köszönhetem, hogy ide jutottam. Szinte biztos vagyok benne, hogy másképp alakult volna az életem, ha továbbtanulok.
Ugyanebben az évben felvettek egy baromfifeldolgozó céghez. Az iskola helyett dolgoznom kellett, hogy a két nagyobbik öcsémnek is legyen szakmája. Itt ismerkedtem meg a párommal. 2002-ben leszámoltunk a cégtől és együtt átmentünk egy másik céghez. Még ugyan ebben az évben elköltöztem a családi házból. Albérletbe kezdtük a közös jövőnket. A szüleimtől a ruháimon kívül semmit sem kaptam útravalóul. Kb. egy évbe telt, mire berendeztük a házat. 2003-ban jött a jó hír: terhes vagyok.
2004. január 10-én reggel hét órakor arra keltem, hogy elfolyt a magzatvizem. Még aznap délután háromkor megszületett a kislányunk. Hosszas vita után a Dalma keresztnevet kapta.
Ekkortájt párom sokat ivott. Négy-öt éjszakára eltűnt és azt sem tudtam, hol van. Amíg volt pénze nem is érdekelte a családja.
2005. október elsején szórakozni mentünk a párommal, sógorommal és középső öcsémmel. Alig értünk oda, mikor csörgött a telefon. A nagyobbik öcsém (Feri) legjobb barátja volt, és közölte, hogy öcsénket elgázolta egy autó és meghalt. Amíg a helyszín felé tartottunk, végig reménykedtem, hogy ez csak egy rossz vicc. De amikor megláttam a kilométeres kocsisort, már tudtam, hogy nem az.
Futottam, ahogy csak bírtam, és amikor odaérve megpillantottam a letakart öcsémet, összeestem és zokogni kezdtem. 22 éves volt. Épp a barátnőjéhez tartott biciklivel, amikor jött az az állat.
A rossz hírt mi akartuk elmondani szüleinknek. Mondanom sem kell, mi történt. Édesanyánkat éjfélkor orvoshoz kellett vinni, ahol erős nyugtató injekciót kapott.
A balesettől számított 6. napon túlestünk a temetésen. Édesanyám összetört testileg, lelkileg. Ekkor én ismét terhes lettem, gyógyszer szedése mellett. 2006. február 9-én megszületett kisfiúnk, aki az apukája után az Árpád keresztnevet kapta. De a rossz hír utána jött csak. Édesapámról kiderült, hogy áttétes tüdőrákja van. A háziorvosunk egy évet adott neki. Akármilyen rosszul bánt velünk, én akkor is szerettem őt. Talán még jobban, mint édesanyámat. Nagyon sokat szenvedett, kegyetlenül lefogyott. A végén már enni sem tudott, csak speciális tápszereket evett. Az volt a kívánsága, hogy a 2006-os szilvesztert még velünk szeretné tölteni, pedig ekkor már nagyon rosszul volt. De együtt töltöttük a szilvesztert. Újévkor már nem bírt tovább, és az Ő kérésére kórházba ment. 2007. január 18-án este kilenc órakor újra csörgött a telefonom. A kórházból hívtak és egy kedves nővér közölte, hogy meghalt. Kisírtam magam, majd összeszedtem a bátorságom, és elmentem édesanyámhoz, hogy közöljem a rossz hírt. A hatás ugyan az volt, mint az öcsémnél. A temetés után saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mit is jelent a mély depresszió. Édesanyám lett depressziós. Egyszerűen nem érdekelte semmi. Csak aludt, és sírt folyamatosan. Beszedte a nyugtatókat, és egyszerűen nem emlékezett rá, mennyit vett be. Egy éjszakán át felváltva ültünk az ágya szélén, mert az orvosunk szerint a gyógyszerek miatt megállhat a szíve. Az ellenségei lettek a legjobb barátai, akiket szeretett, pl. a gyerekei pedig a legnagyobb ellenségei.
És jött a harmadik dolog. A párommal feladtam a harcot és rájöttem, hogy nem tudja őt sem a gyerekek, sem én megváltoztatni. Ezért 2007. júniusában elhagytam őt. Nagyon durva válás volt. Nagyon sok szenvedést, és álmatlan éjszakát okozott, mire végleg rájött, hogy vége. Ekkor én albérletben laktam. Nyáron nem volt gond, tudtam napszámba járni. De jött a tél és se tüzelőnk nem volt, se pénzünk. Nagyon nehezen ugyan, de feladtam függetlenségem, és hazaköltöztem. De itt sem volt jobb. Édesanyámnak a fizetésemmel az utolsó forintig el kellett számolnom, de ha szükségem volt valamire, soha nem volt pénze. Nem fértünk meg egymás mellett. Rengeteget veszekedtünk, a végén már szinte egy jó mondatunk sem volt egymáshoz, ezért elköltöztem. Jelenleg egy rokonomnál lakom, aki ugyan albérletet nem kér, csak a rezsit fizetem. Sajnos munkahelyet még nem találtam és a gyerekek miatt elég nehéz. A segítségükkel nagyon megkönnyítik a dolgomat. Iszonyúan hálás vagyok érte, és ezúttal szeretném megköszönni mindenkinek, aki ezt a lehetőséget segítette és megteremtette.
Még egyszer nagyon köszönöm!
Tisztelettel:
Pethő Brigitta
