Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Az év utolsó munkával töltött hete nem várt fordulatokat tartogatott. Történt jó és kevésbé jó dolog, ami nálunk nagyon is megszokott.
Hétfőn a munkahelyen segítettem a gyerekek karácsonyi ajándékait csomagolni, ami átadására kedden, az utolsó tanítási napon került sor. A kicsik hátizsákot és szaloncukrot, a nagyok tanszer csomagot kaptak. Az egész iskolát betöltötte a karácsonyi hangulat, már csak azért is, mert 15 órától kezdődött a szép ünnepi műsor a művelődési házban, amire egész héten lázasan készültek a gyerekek. Sajnos én nem láthattam, mert valakinek fönn kellett maradnia az iskolában ügyelni, és mivel az én fiam most kivételesen nem szerepelt, a kolléganőimé pedig igen, én vállaltam, hogy maradok.
Ugyanezen a napon megint meglátogattak a behajtók (nem értem, miért vártak az ünnepek előtti napokig?), de szokás szerint megint nem találtak itthon. Nem vették a fáradságot, hogy feljöjjenek a munkahelyemre, inkább hagytak egy karvastagságú paksamétát, amiben ecsetelve van, mire számíthatok, amennyiben nem működöm együtt. Fizikai rosszullét kerülgetett, mikor elolvastam, éreztem, hogy nekem az ünnep már el van rontva!
A Karácsony az utóbbi időben nekünk már nem a felhőtlen boldogságot, és az együttlét feletti örömet jelentette, hanem inkább ez is a túlélésről szólt, mint az összes többi nap.
Nagyon sok szabadnapom maradt, mivel az egész évet majdnem szünet nélkül végig dolgoztam, ezért ebben az évben már csak egyszer kell bemennem dolgozni, csak azért, hogy átporoljam a padokat. Sajnos a megfázás a legrosszabbkor kapott el, és nem lettem ugyan lázas, de alaposan legyengített. Nagyon nehezemre esett a tűzhely mellett állni, sütni-főzni (igaz, hogy nem tudtam, ki tudja milyen nagy dolgokat az asztalra tenni), de csak volt vele munka. A nagy fiam még 23-án is dolgozott, három nap pihenőt kapott, és 27-én újra kezdett. Igaz, hogy csak takarítani és karban tartani mentek be, de négykor kellett kelni. Három nap szabadság illeti meg időarányosan, ezért az év utolsó napjait már itthon töltheti.
A jövőt illetően nincsenek illúzióim, próbálom legalább ezt az életszínvonalat fenntartani, bár egyre nehezebben megy, annak ellenére is, hogy már ketten dolgozunk. Sajnos olyan hosszú időn keresztül kellett egyedül eltartanom a családot, hogy hosszabb időnek kell eltelnie ahhoz, hogy látványosan javuljon a helyzetünk! Úgy néz ki, hogy a fiamnak egyelőre biztos az állása, nem kell leépítéstől tartania, hála a két szakmának, és hogy remek alkalmazkodó képessége van. Feletteseinek tetszik a hozzáállása a munkához, úgy néz ki, hogy helye lesz a későbbiekben is az üzemben, számítanak a szakértelmére.
Lassan letelik az egy év, amit az alapítvány biztosított nekünk, szokatlan lesz, hogy nem kell vasárnaponként naplót írni, jegyzetelni. A következőt már 2011-ben küldöm el, ezért minden kedves olvasónak, az alapítvány dolgozóinak sikerekben és örömökben gazdag új évet kívánunk!
Tisztelettel:
A Dózsa család
