Tovább a család bemutatkozójához | Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Mit is írhatnék erről a hétről, mint a hőség által kínlódás a nap reggeltől-estig.
Szerintem nagyon sokan vagyunk ezzel ugyan így.
A négy fal közt irigylem azokat, akik el tudnak menni nyaralni, vagy legalább rokonokhoz egy pár napra.
Az igazat megvalva azt sem tudom, Anyukám mikor hívott el magukhoz utoljára, és mikor ettem náluk utoljára, furcsa dolgok ezek, ha le is megyek néha, akkor is az az első kérdés, hogy mi az tán valami baj van? Egyszer mondta, nem tudja elviselni Dettike autizmusát, és a nagy fiam halálos betegsége miatt szomorú lesz, tehát nem értem miért zárkózik el tőlünk. Jó lenne ha kicsit mellém állna, és megpróbálnánk a lehetőségeinkhez mérten mindent megadni Nekik, de együtt! Egy évben 1-2 alkalommal jön el és kb. fél órát marad.
Apukám sűrűbben jön, de a konyhán túl még nem járt, azt sem tudja milyenek a szobák.
Pedig állítom, aranyos gyerekek, tisztelet tudóak és nem szolgáltatnák ki magukat, és nagyon hálásak egy kis odafigyelésért és szeretetért!
Olyan rossz mindig egyedül a félelmeimmel, és az aggodalmammal, nem beszélve a tehetetlenséggel. Van, hogy hetek telnek el, hogy egy felnőtt emberrel tudok váltani egy pár szót. Az is igaz, hogy nincs jogom másokat az én gondommal terhelni, mert hát mindenkinek a saját gondja a legnagyobb. De naponta százszor megkérdezhetem a gyerekeket, hogy jól vagy? Minden rendben, mit segíthetek?
A Janika betegsége, sajnos bármikor katasztrófához vezethet, ennek tudatában, nem leszek, és nem tudok soha egy pillanatra sem boldog lenni, mert ha nincsenek fájdalmai, akkor is azon töröm a fejem, vajon mit tehetnék, hogy boldognak lássam?!
A héten elengedtem a TESCO-ba egyedül, vagyis a húgával Ő 10 éves, ennek is nagyon örültek, de szétizgultam magam, hogy ne legyen semmi baj!
Muszáj volt leírnom, köszönöm!
Tisztelettel:
Lencsés Jánosné
