Tovább a család bemutatkozójához | Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Egy hét megint a hátunk mögött, nem is tudom, sokszor elgondolkozom azon, hogy várom, hogy teljen az idő, vagy csak hamisak az érzékszerveim, és úgy érzékeljük, kell, hogy haladjunk az idővel. Mintha lenne valami fontos, halaszthatatlan dolgunk, ami fele igyekszünk. Nem vagyok benne biztos, ha tehetném -ha volna rá lehetőségem- megállítanám-e az időt, azt hiszem egyértelmű, hogy igen.
Most állj, és így lenne a legjobb, nekem a gyerekek miatt kellene az idő.
„Vedd a napot ajándéknak, amit mások pazarolnak”- József Attila
Rá kell, hogy jöjjünk, a világunkat addig alakítottuk a tudásunk szerinti legjobbra, hogy észre sem vettük, elfelejtünk lassan, de biztosan a mának élni, és a most pillanatát megélni. Csak aggódunk a jövőn, és kesergünk a múlton, hogy is kéne, hogy legyen: -azért dolgozunk, hogy éljünk, vagy azért élünk, hogy dolgozhassunk!? Az időnk lett kevesebb, vagy cseppet sem lett tökéletes a tökéletesre gyúrt világunk?
Szerettem volna azt is leírni, amit gondolok, miközben megállok egy pillanatra és leírom mi történt velünk, és hogy érzünk.
Jól vagyunk, örülnek a gyerekek az őszi szünetnek, kaptunk adományba temperát, filctollat, festéket az biztos, hogy sokat fogunk festeni.
Tegnap esti mese helyett elálmodoztunk, mi lenne, ha nyernénk a lottón. Jó volt nagyon is, a gyerekek külön szobáról és, hogy apának nem kellene elmennie, egy új nadrág egy baba (ennyire rossz a helyzet?). Már álmodni sem merünk nagyot!
Tisztelettel, és üdvözlettel:
Lencsés Jánosné
