Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Szomorú hírt kaptunk az elmúlt héten, nagybátyám meghalt. Sokkoló volt, hisz igaz, az évek Ő felette is elszálltak, mégsem mondható, hogy beteges lett volna. Nekem gyerekkoromban Ő volt az apapótló, sajnos apukám velem nem tartotta a kapcsolatot. Az életem úgy alakult, hogy elköltöztünk a közelükből, de sokat gondolok rájuk, anyukám halála után Ők maradtak az én családom: a neje (anyukám nővére) és Ő. Párom szerette, sokat hosszan el tudtak beszélgetni az élet apró-cseprő dolgairól. Gyerekeimnek Ő volt a Papa. Edina két éves kora óta járt hozzájuk, minden évben legalább egyszer, több hétre. Nagyon sírt szegény kislány, mikor megtudta. A kisebbeken is látszott, de talán ők még fel sem fogják.
A hét elején volt a temetés, kettesben mentünk Janival, nem vittünk gyerekeket, hosszú volt az út, elfáradtunk fizikailag és lelkileg is. Szépen meg volt minden szervezve, unokanővérem, aki intézte, minden apró részletre kellő figyelmet szentelt, pedig neki nem lehetett egyszerű, hisz az édesapja.
Párom e hónapban nagyon kevés fizetést kapott, nehéz hónapnak nézünk elébe. Pedig ruháztatni kéne a gyerekeket, a mosógépem megcsináltatására sem lesz pénz. Elkeserítő a helyzet, évről-évre egyre többet várnak el tőle, most már minimálbér alatti fizetésért. Szeretne állást változtatni, de nincs más lehetőség, pedig tudjuk, hogy kihasználják, átvágják mégis hallgatunk, tűrünk, mert ha még ez sem lenne, miből élnénk.
Szeretném magam, és családom tagjainak nevében is megköszönni a támogatóknak, és természetesen az Alapítvány munkatársainak, hogy segítenek minket, e nélkül a pénz nélkül bizony nagy bajban lennénk.
Üdvözlettel:
Varga Jánosné
