Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez
Van úgy, hogy az ember, ha kettészakadna, sem volna elég! Na, én így éreztem a héten, mert olyan sok tennivalóm akadt, hogy alig győztem. De talán jobb is így, mint mikor nem tudja az ember mit is kezdjen magával.
Rögtön kedden kezdődött is a hajcihő, egy újabb középiskolai nyílt nappal, amiről Miklós elfelejtett szólni, csak mikor este hazaértem a munkából, akkor mondta, hogy szeretne elmenni, és megnézni, milyen a másik suli. Mondanom sem kellene, hogy megint annyi pénz volt a háznál, ami épphogy kifutotta az útiköltséget kettőnknek, a helyi járaton pedig belebotlottunk az ellenőrökbe, de szerencsénkre nem büntettek meg, hisz megvolt a jegyünk, csak az egyiket kezeltem le az automatán, megtakarítási céllal. Nem is volt merszünk visszafelé buszra szállni, gyalogoltunk vagy három kilométert a buszpályaudvarig. Szép idő volt, csak nekem délután dolgoznom kellett, így nem esett túl jól ez a kis séta.
Szerdán remegve a visszautasítástól, telefonáltam a fiatal embernek-akitől a tűzifát szoktuk venni-, hogy ha nem jelent számára túl nagy anyagi terhet, hozzon nekünk fizetésig legalább egy köbméter fát, mert mondja mifelénk a havat, és irtó hidegek vannak estefelé. Sikerült megegyeznem a pénteki napban, és nagyon örültem, hogy legalább már fázni nem kell! Csütörtökön Miklós focizni ment az iskolai csapattal, ilyenkor több tízórait kell pakolnom, mert ebédre nem mindig szoktak visszaérni, így a menzáról kihúzzák. Aztán tíz óra körül nagy meglepetésünkre megjött a tüzelő, valami oknál fogva sikerült előbb ideérni egy nappal. Nagyon örültem, mert reggelre 15 fok alá süllyedt a szoba hőmérséklete, és nagyon sajnáltam a gyerekeket. A takaró alól csak a szemük látszott ki, és sehogyan sem akaródzott kibújni a jó meleg takaró alól a jéghideg lakásba. De sajnos nem írhatok olyan ürüggyel igazolást, hogy nincs tüzelő, ezért nem ment a gyerek iskolába.
Végül is pénteken csak igazolnom kellett egy napot, mert reggel Miklós hasmenéssel és fejfájással kelt, úgyhogy nem engedtem iskolába.
Szombat reggelre leesett az első hó, a kicsi fiam egyből meggyógyult, ebédig nem is láttuk! Van egy fa szánkója, és akármilyen pici hó esik is, mindig ő az első, aki fölszenteli a pályát. Csurom vizesen jött haza, tele élményekkel, a bátyó sajnos nem tudta végig hallgatni, mert indulnia kellett dolgozni. Utálja, mikor hétvégére esik a három dolgozós nap, és szerencsétlenségére ebben az évben már végig így lesz. Vasárnap délelőtt át kellett szaladnom a szomszéd faluba a kis keresztlányomhoz, kénytelen voltam anyagi segítségért hozzá menni, mert már nem tudtam volna Csabinak ennivalót pakolni. Neki is négy kicsi gyereke van, de mindig számíthatok rá, ha problémám van! Kaptunk sertés húst Tőle, én pedig gombát vittem cserébe a fagyasztóból, mert csak az van most benne. A vasárnapi ebéd tehát meg lett oldva, de hogy a következő héten megint mi lesz, azt nem tudom. Olyan iszonyú hosszú ez a november, szinte vége sem akar lenni! A sok pici tartozásból óriási halom lesz a hó végére, és mindig mínusszal indul a következő hónap is! Egy vízdíjat sikerült befizetni, erre vasárnap délelőtt megint a postaládába került egy! Ez egy őrült mókuskerék, amiből nincs kiút, nincs rá orvosság, csak valahogy át kell vészelni, és túlélni!
Tisztelettel:
A Dózsa család
