Fel a fejjel! - Gyermekétkeztetési Alapítvány

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez 

Amikor az ember reménykedik, akkor nagyon buta! Most már ezt vallom, de főleg azt, hogy csodák nincsenek! Helyzetünk egyre kilátástalanabb, egyre kritikusabb! Nem tudom, hogy mit gondoljak már, hiszen ilyen súlyos és sok megpróbáltatás után az ember hite is elszáll! Párom, ahogyan eddig is, saját felelősségére dolgozik, ráadásul nehéz fizikai munkát végez! Egyre rosszabbul van, egyre nehezebben bírja! Hiányoznak a szükséges gyógyszerei és a kezelések. Nem tudjuk, mi lesz a vége, hogy meddig bírja, de mondta, érzi már nem sokáig!

Én napjaim most is azzal telnek el, hogy intenzíven keresem a munkát, de ideáig minden hiába! Most legutóbb a legközelebbi városban hirdetek konyhai kisegítői állást, elmentem rá, de azért utasítottak el, mert fizetniük kellene az útiköltséget és így nem éri meg a vállalkozónak, hogy engem alkalmazzon. Olyat vett fel, akinek nem kellett útiköltséget fizetnie, helyi lakosú volt! Most már munkahely felvételkor az sem mindegy, hogy az ember hol lakik, hová valósi! Ez igen elszomorító!

Érezzük, hogy nem sokáig bírjuk, fizikai „tartalékkészletünk” is kifogy!

Autoimmun betegként igen nehezek így a mindennapjaim, de minden fájdalmam elhordoznám, csak a páromnak tudjak segíteni, csak a helyzetünk ne lenne ilyen kritikus!

A férjem orvosa, és az én orvosom is folyamatosan „nyaggat” minket, és mondogatja: „Első a belső!” Ezt mi is tudjuk, csak azt nem, hogy hogyan tovább? Nagyon nehéz megmaradni embernek, de még nehezebb úgy élni, mint egy ember! Semmilyen fájdalmat nem mutatni, a külvilág felé, mindenkire mosolyogni, és úgy tenni, hogy minden OKÉ, nehogy megvessék az embert! Bánt, hogy sokan azt gondolják, mert ilyen helyzetben vagyunk, csakis rossz emberek lehetünk! Pedig ez nem így van! Ma velem, holnap mással történhet meg ugyan ez! Mindenki a saját életének irányítója, de nem a betegségeké!!!

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez 

Ezen a héten el kellett volna jutnom Pestre, az orvosomhoz, de két okból kifolyólag nem tudtam. Első anyagi vonzata volt, mert hát a busz sincs ingyen, bár később ezt már meg tudtam oldani. A másik dolog pedig, hogy megint összeestem, majd orvoshoz kerültem, ahol megállapították, hogy vírusfertőzésem lett! Mivel a betegségeim miatt igen gyenge szervezettel rendelkezem, ezért ez a fertőzés nagyon „ledöntött” a lábamról! Szegény párom nagyon megijedt, és a kisfiunk is, hiszen a szeme láttára estem össze! A gyógyszereinket már egyáltalán nem tudjuk megvenni, ami a mi krónikus betegségeink miatt nagy baj az orvos szerint. Sajnos nekem még mindig nincsen munkám, ami még jobban megvisel, ismerősem szerint már emiatt is magamba fordultam! Nehéz!

Az ember azt várná, idővel minden megoldódik, és talán egyre könnyebb lesz, de ez nem így van, legalábbis nálunk nem! Ma lesz az évzáró a kisfiamnak, izgatottan készül rá, várja a bizonyítványát! Jó gyerek! És legalább ebből az egy dologból szerencsések vagyunk! Mi már nem várunk anyagi gazdagságot az élettől, csak egy kis nyugodalmat a mindennapok félelmei nélkül, egy kis biztonságot!

Ezen a héten volt az, amikor azt mondta nekem valaki, hogy erős jellem vagyok, hogy ennyi megpróbáltatás után is tartom magam! Ez csak a látszat! És a látszat sokszor csal! Nincs más választásom, hiszen van egy jó férjem, egy klassz kisfiam, de belül, hogy mit érzek, azt csakis én tudom! Egyre jobban kezdünk tönkre menni, minden értelemben! És ez már csak idő kérdése! Most már csakis arra kérek mindenkit, aki tud, imádkozzon értünk, mert ez az, ami erőt adhat még nekünk a további harchoz a mindennapokban!

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez 

Jövő héten Budapestre kellene mennem a professzor úrhoz, vizsgálatra, de fogalmam sincs, hogy fogok tudni elmenni! A mindennapi megélhetésünk már a mélypont alján van, a napi dolgainkat már nem tudjuk megoldani!

Pedig a háziorvosom szerint igen fontos lenne, hogy el tudjak menni, mert ettől a vizsgálattól – gyógyszerbeállítástól- függ az életem hossztartama! Az autoimmun betegség igen komoly fázisában vagyok már, amikor az agyi problémáim miatt az eszméletvesztés is jelen van az életemben, a többi betegségem mellett! Páromnál elindult egy fogyás, ami alkatából kifolyólag jó, de egyébként nem! Most már hetente vannak rosszullétei, és már onnan is vér folyik, ahonnan „nem kellene”! Látszik rajta, hogy fél, ahogyan én is! És most még jött az a csapás is, amit az APEH-től kaptunk, hogy egy éven keresztül nekünk kell havi 16.000 forintot befizetni szja. miatt! Férjem volt munkáltatója hibázott, a vizsgálat még folyik a vállalat felé, de addig is fizetnünk kell! Teljesen eltemetnek az anyagi gondok! Lassan már ilyen fiatalon is oda jutunk ki, hogy már teljesen fölösleges élnünk is, hiszen a betegségeink mellett, amelyek mindkettőnknél krónikussá váltak, igen nehéz megpróbáltatásokat kell átvészelnünk! Régóta várjuk a csodát az életünkben, de úgy látszik, valamiért minket elkerül! Nem tudunk mi már hinni semmiben, csak abban, amit látunk! Tudom, bután hangzik, de annyi rossz tapasztalat után, már csakis így tudunk érezni, gondolkodni! Már csak arra kérjük a jó Istent, hogy adjon esélyt arra, hogy rendbe tegyük dolgainkat, aztán jöjjön, aminek jönnie kell, de még lenne dolgunk itt a földön is!

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez 

A legrosszabb az, amikor álmokat ringatsz magadban - mondta mindig édesanyám! Sok-sok keserves év után ismerem be, hogy milyen igaza is volt! (Sajnos már meghalt!) Azért jó sokszor álmodozni, az ember lelke kicsit megnyugszik, bár megoldódni semmi nem oldódik meg! Mindig hittem a csodákban, álmokban, Istenben, de ma már ez nem így van! A biblia mindig azt írta: -„Kérjetek, és megadatik! Kopogjatok, és megnyittatik!”

Ha ez így van, akkor hol a segítség a bajba jutott, elkeseredett, elcsüggedt embereknek? Megítélni és elítélni mindig könnyebb volt az embereknek, de őszintén odaállni a másik mellé, kevés ember tudja ezt megtenni! Mint minden évben, most májusban is itt volt az adóbevallás! Tavaly amikor a férjem az intenzívre került, a munkáltatója azonnal felmondott neki! Most derült csak ki, hogy amit levontak adóelőleget, az mindenhová került, csak az APEH-hoz nem! (Nem tudjuk, mi, hogyan történt, máig tisztázatlan sok dolog!) Így most több tízezer forintot nekünk kell az adóhatósághoz befizetni! Nem tudom, miért sújt így minket az élet!? De már nem bírjuk sokáig!

Látszik, hogy MA már sok ember-munkáltató csakis azon „dolgozik”, hogy egyes embereken, hogy tud „keresni”!!! Undorító!!! Most már tényleg a padlóra kerültünk anyagilag, de ez a sok gond lelkileg is tönkretett minket! Azt hittem, minden rossz után jó következik! De ez úgy látszik nálunk nem így van! Hát ez van, csak nem tudjuk már, hogyan tovább!? Vagy, hogy mit is csináljunk, hogy jobb legyen? Az élet kegyetlen velünk, és így már nem sokáig fogjuk bírni!

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez 

Nagyon régen gondoltam azt, hogy az ember a saját „kovácsa”! Ez nem mindig van így! Mi is próbáljuk és eddig is próbáltuk úgy alakítani a dolgainkat, hogy minden mindig jó legyen. De sokszor előfordult, hogy olyan helyzetek adódtak, amiből nekünk igen rossz helyzetünk lett. Sokszor nem tehettünk dolgokról.

Ilyenek például a betegségek! Ezt mi nem kértük soha magunknak, ezek jöttek maguktól! Mégis sokan azt gondolták, és talán gondolják is, hogy ez a mi hibánk. Voltak és vannak olyan képtelen helyzetek, amik miatt azt mondják ránk:

- Ti hibátok!!! Nevetséges! Minden embernek a saját maga gondja a legnagyobb! Ebben nincs semmi! De mi akarunk tenni a dolgokért! Párom saját felelősségére abbahagyta a kezeléseket, és ezzel az életét kockáztatja! Nem tudta és nem tudja az állandó megaláztatásokat, vádaskodásokat elfogadni! Ebben a hónapban létesített egy bejelentett munkahelyet, hogy sok embernek bizonyítsa, ha hosszú éveken keresztül tudott dolgozott, most is tud és fog, amíg bírja!

A sok-sok lemaradásunkat, elmaradásunkat így is nagyon nehéz lesz egy fizetésből behozni! De ő legalább akar, még olyan áron is - ami akármilyen drasztikusan hangzik is-, hogy az életével játszik!

Gyermekünk a versmondó versenyen megnyerte a különdíjat, és matematikából is oklevelet szerzett!

Igen büszkék vagyunk rá! Jó gyermek, akiből jó ember válhat! Még nem tudjuk, hogy hogyan tovább, de mi próbáljuk helyre tenni azt, amit nem mi rontottunk el.

És ez az, ami megnyugtathat minket!

Megint egy rossz hét!

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez 

A férjem újból kórházba került, úgy érzem magam, hogy teljesen elveszítettem őt már! Állapota olyan, hogy van miért így gondolnom, így éreznem! Tudom, tartanom kell magamat, de már nehezen megy! Évek óta küzdünk, de minden ember érzi, meddig bírja tovább! Tudom, most sokan biztos buta embernek tartanának, de ha mindenki ismerné a helyzet valóságos oldalát, lehet, hogy sokan azt kérdeznék meg inkább:- Hogy lehet ennyi éven át így élni? Már magam sem tudnám rá a választ! A kisfiunk jól van, most készül egy versmondó versenyre, izgatott nagyon! Túl vagyunk megint egy koponya CT vizsgálaton, ami jó lett, s ez picit megnyugtat. De az életünkből nagyon-nagyon hiányzik már a biztonság!

Mindennapjainkat a bánat, a fájdalom és a keserűség veszi körül! Lassan már nem tudom, hogy mit is írjak le, hiszen mindig ugyanazt írhatnám, mivel nem változik semmi!

Rossz ez így nagyon! Kevesen tudják, vagy hinnék el, milyen borzalmasak ilyen állapotban, helyzetben is a mindennapok! Soha nem voltam anyagias ember, sok éven keresztül mindent meg tudtunk teremteni magunknak, de amióta a betegségek beleszóltak az életünkbe, sokszor egy kiflire sincsen már pénzünk! Azt a keveset is, ami maradna, elviszik a gyógyszerek, a sok orvos, a sok kórházba járás!

Azt biztosan kevesen tudják, hogy milyen nehéz is úgy élni a mindennapokat, ha minden héten 3X kórházba van az ember, és már ott is minden csak a pénz körül forog az orvosoknál!

Nem tudom, hogy meddig kérünk még ebből a megalázó helyzetből, abból, hogy függni másoktól, ha nincs más lehetőség!

Borzalmas már ez a helyzet!

Jó lenne már egy kicsit megnyugodni, megpihenni! Elfáradtunk, de nagyon!

Az élet nagyon nehéz sorsot ítélt oda nekünk!

Meghalt remény!

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez 

Nem tudom, hogyha valaki elolvassa e levelet, mit fog gondolni rólam, rólunk, de elmondhatom, sokszor már tudjuk nincs tovább! Korházba kerültem, mert már véreset hányok, elindult a krónikus fogyás, hiszen nem tudom tartani a lisztmentes étrendet.

A bélbolyhok 40%-a van már csak meg! Az is vizenyős, vagyis már semmi nem szívódik fel! A szakadék szélén állok!

Azt hittem, már csakis jobb jöhet, de tévedtem, butaság hinni és reménykedni a csodákban, mert csodák NINCSENEK!

Vagy ha netán vannak, akkor nem a mi életünkben! Pedig mint mondják a remény hal meg utoljára! A férjem is kórházba került, és legközelebb ő április 13-ára van előjegyezve újra! Csapás-csapás hátán jött, mert ugyanis lejárt a párom munkanélkülije, így már csak az én 47.000Ft-os bevételem maradt! Most már az albérletet sem tudjuk fizetni! Most már több napja, hogy nem alszunk, az állandó félelem és aggódás már igen elkeserítő!

Hiányoznak a gyógyszereink, de legjobban a biztonság, a nyugodtság! Eljött az az idő, amikor már megkérdőjelezzük: - Érdemes így élni? Hát nem! Nem vagyunk rossz emberek, hogy így büntessen minket a sors minket! Mi is segítünk embereknek, pl.: tudtuk, hogy a páromnak nem tud egy fiatal pár fizetni, akiknek dolgozott, mégis elment nekik dolgozni! S nem azért, mert elment az esze! Hanem megtanultuk azt, hogy nemcsak kapni jó, hanem adni is! Mi is örülünk, ha kapunk segítséget! De néha már igen későn jön a segítség! Kb.: Két hete itt nálunk egy pár utcával odébb öngyilkos lett egy középkorú férfi, mert hiába kérte-várta a segítséget (beteg volt) nem jött!!! Nem bírta tovább! Persze most mindenki elítéli! DE! Senki el sem gondolkodik azon, mit élhetett át, vagy, hogy mit-miért tett?! Ítélkezni nekünk nincs jogunk, csakis segíteni másokon!

Csodák pedig nincsenek!

A párom a rossz helyzetünk miatt igen el van keseredve!

Már le akar mondani (saját felelősségére) a kezelésekről, mert dolgozni akar menni, de ha ezt megteszi, akkor számára véget ér az „ESÉLY”, ami még megvan! Lelkileg nagyon szenved, és fizikailag is! Én meg teljesen magam alatt vagyok! Aggódom, de nagyon! Ha miattunk történne vele valami, azt soha nem tudnám magamnak megbocsátani! A lelkiismeret furdalás ölne meg! Ha olvassa valaki ezt a levelet, én már csakis annyit kérek, hogy imádkozzon értünk a jobb napok reményében!

Úgy gondolom az élet nemcsak rossz dolgokból áll, próbáljuk a jót is meglátni, de nem megy! Ezért ne ítéljen el senki! Ha van az ember életében csoda, akkor várjuk azt, és kérjük, jöjjön, mert már nem nagyon bírjuk tovább! Már nem megy! Semmilyen téren Semmilyen módon!

Az egészségünket már nem kaphatjuk vissza, de az életünket, a betegségeink mellett meg akarjuk még tartani! Hiszen van egy nagyszerű gyermekünk! Szüksége van ránk! Nem tudom, hogy mások milyen gondokkal is küzdenek, de azt tudom, hogy ahol komoly betegségek vannak, az plusz gond, baj, teher, probléma! Persze mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, a legsúlyosabb! Itt egy orvos megkérdezte tőlem, hogy meddig bírom még ilyen súlyos terhek alatt? Ő azt is mondta, csodálkozik, hogy még ideáig is bírtam! Hiszen anyaként, és feleségként nemcsak a háztartás vezetése a legnagyobb gondom, hanem a felelősség a másik iránt! Mi hárman egy család vagyunk, egy a gondunk, a terhünk, együtt sírunk, és nevetünk! És együtt várjuk a CSODÁT! Ha van, kérem jöjjön el hozzánk is, a mi életünkbe! Köszönöm!!!

Egy újabb csapás!

Múlt hét pénteken közölték velünk, hogy a férjemnek előbb kórházba kell mennie, az igen rossz eredményei miatt.

Nagyon-nagyon megijedtünk, mert minden nappal egyre rosszabb! Nehéz kimondani, de minden nappal rosszabb helyzetbe kerülünk! A Gyermekétkeztetési Alapítványnak köszönhetően a napi étel, ami szükséges, megvan! Nagyon hálásak vagyunk nekik, mert ők ott vannak, mindig ahol kell! Jó emberek, nemes céllal! Itt látható legalább, hogy minden 1% oda megy, oda kerül, ahol szűkség van rá! Bárcsak az egészség is ilyen egyszerűnek tűnne, ilyen egyszerű megoldásnak! De az egészséget nem lehet pénzen venni, de sajnos az kell a gyógyszerhez, és ahhoz, hogy az orvosok fizetve legyenek! Mert hát sajnos elvárják! És ez aggasztó! Tapasztaljuk, amikor kórházban vagyunk, hogy milyen a hozzáállás az orvosok részéről, ha van pluszban boríték! De nagy baj, ha már nincs miből adni! Lelkierőt és vigaszt az ad, hogy a kisfiunk igen jó gyermek! Példamutató a magatartása az iskolában, és jól tanul. Jelenleg egy versmondó versenyre készül, amire a tavaszi szünet után kerül sor! Mikor megláttam, hogy milyen hosszú verset is kell megtanulnia (24 soros) megijedtem, de okos, ügyes, és hamar megtanulta! Fogékony! Néha elgondolkodom, hogy mi lesz vele, ha mi már nem leszünk?! Nagyon érzékeny gyermek, aki tele van szívvel mások felé! Társainak mindig szívesen segít és szívesen odaad bármit, ha a másiknak nincsen! Nem irigy! Már most olyan jó ember! Olyan nemes lelkű, mint az apukája! És ha kell, imádkozik, egy jobb sorsért, egy jobb életért, ebben bízik az ő kis szíve, hiszen már ő is azt mondja: - Anya minden rossz után csak jó jön el!”

Vissza a főoldalra 

Egy újabb rossz hét!

Tovább a család bemutatkozójához |Tovább a család korábbi naplóbejegyzéseihez 

Férjemet el tudtam vinni a professzor Úrhoz, aki megállapította, hogy állapota folyamatosan romlik, jelenleg hetente 3× kellene kapnia sugárkezelést, plusz intravénás szteroidokat!

Majd 6 hét múlva vissza kell mennünk a professzor Úrhoz.

A kórház, ahová át kellene járnia hetente 3× sugárkezelésre tőlünk 20 km-re van, hetente 3000 Ft-ra jön ki busszal, amit igaz később az OEP visszafizet, de előre nekünk meg kell előlegezni. De nem tudjuk! Hiszen ennivalóra nem marad, akárhogyan igyekszünk! Borzalmas ez a helyzet, és főleg ez a tehetetlenség! Kisfiunknak most lesz napokon belül a szülinapja, és arra nem tudunk neki semmit adni! Rossz elfogadni, ha egy ember helyzete, élete a pénzen múlik! Jöhetne már a csoda az életünkbe! Az a legrosszabb, hogy már a reményünk is kezd „elszállni”, pedig mint mondják, a remény hal meg utoljára! Borzalmasan el vagyunk csüggedve, keseredve! És már az albérletünk is veszélyben van! Már nem tudjuk fizetni! Férjemet, hogy el tudjam vinni a profhoz, el kellett vennem abból a pénzből 20.000 Ft-ot, és most az albérletet nem tudjuk kifizetni!

Kocsival az út 17.000 Ft-ra jött ki! Sokszor kell választanunk, sokszor állunk választás előtt! És ez borzalmas! Mert mindig az jár a fejemben, az a félelmem, hogy mi van, ha rosszul választok? Tudom, hogy másnak is nehéz, de a legnehezebb, hogy egyedül vagyunk a problémáinkkal, a nehéz helyzetünkkel! Sokszor pedig egy jó szó is igen jó lenne, jól esne! A kisfiunkért nem adhatjuk fel, de tényleg nem tudjuk, hogy meddig bírjuk még, hiszen mi már évek óta csináljuk!

Minden este úgy fekszünk le, hogy várjuk a jó szót, a csodát az anyagi áldásra, az egészségre! Most már ránk nézhetne a jó Isten és véget érhetne ez a szenvedés! Itt az utcánkban volt aki már megkérdezte, hogy meddig bírjuk még így? És mondtam: - Érzem már nem sokáig! De tudom, hogy egy jó téteménnyel mindenki tartozik a sorsnak!

Már csak a remény éltet minket!

Fel kellett hívnom férjem kezelőorvosát az eredménye miatt.

Ez év jan. 26-án volt egy szövettani beavatkozása, aminek eredménye most lett meg.

Hála Istennek „nem vészes”, de nem is a legjobb. Jövő héten kellene újból jelentkeznünk nála, hogy a további kezelését megbeszéljük! De az újabb 15-17000 Ft plusz anyagi kiadással jár. Mert autóval az útiköltség ennyire jön ki! Azt még nem tudjuk, hogy el tudunk-e majd menni?!

Nekem e hó 24-én kellene elutaznom az én kezelőorvosomhoz, mert most az én gyomorból vett szövettanom lett kritikus.

Újból tápszereket kell vennem, sok-sok hónapon keresztül ezzel kell élnem, hogy a felszívódás a gyomorban helyre álljon!

Naponta 3× kell innom, 2dl, és 1 doboz 315 Ft-ba kerül!

Aggódom, de nagyon, mert, hogy elinduljon a felszívódás a bélbolyhoknál ezt meg kell vennem, csak még nem tudom hogyan és miből?! Nehéz, nagyon-nagyon nehéz! Elkeserítő helyzetben vagyunk, olyan régóta, de ami igazán aggaszt minket, hogy fogalmunk sincs, hogyan tovább? Hogy mikor lesz ennek az állapotnak vége? Hinni már nem hiszünk semmiben, csakis reménykedünk a csodában! A sorsunk bizonytalan, a helyzetünk kilátástalan! De nem akarjuk feladni! Hiszen van egy drága kisfiunk aki éltet minket, akire büszkék vagyunk kiváló tanulmányi eredménye miatt és azért, mert már 7 évesen úgy viselkedik, mint egy felnőtt, aki sok mindent átélt! Jó ember lesz belőle! Jó ember, mert tele van szívvel, szeretettel társai iránt! 7 évesen már Ő imádkozik egy jobb sorsért életért, egészségért!

Az elcsüggedés határán

Sokszor nagyon nehezen tudok uralkodni magamon, olyan zokogás, elkeseredés van rajtam úrrá! Aki ismeri a helyzetünket, tudja, hogy most miről is beszélek! Az orvos közölte velem, hogyha a férjem a betegsége miatt egy intenzív sugárkezelésen nem tud részt venni, nem tudják, hogyan tovább, s hogy meddig él még, meddig bírja?! Állapota jelenleg igen rossz, ez a 8-10 hetes kezelés csakis jobbíthatna a helyzetén! Továbbra is alkalmi munkavállalói kiskönyvvel dolgozik saját felelősségre, de látszik rajta, hogy igen nehezen bírja! Bánt! Bánt és Fáj ez a tehetetlenség, szívünk tele van félelemmel, ami igen-igen rossz! Kegyetlen dolog úgy élni, hogy az ember mindennapjai félelemmel telnek el! Tisztelem a férjemet, mert mindenek előtt számára első a munka, a családja miatt! Jó ember és nagyon Jó apa! Valamelyik nap azt kérdezte tőlem, hogyha Ő nem lesz már, mi lesz velem és a kisfiunkkal? S nem tudtam rá válaszolni! Mert már most nem tudom, hogyan tovább?

34-35 évesek vagyunk, s ideáig második alkalommal kell szembenéznünk azzal, amikor az orvos azt közli- A szakadék szélén áll! Borzalmas elviselni ezt a mondatot! De ha meg is tudnánk oldani, hogy a férjem több száz km-re lévő kórházba eljusson a kezelésre, ami 8-10 hét, nem tudom, mi lenne velünk, mert akkor fizetés nélkül, biztos, hogy még így sem tudnánk fizetni az albérletet! Hiszen neki még táppénz sem járna, bejelentés nélkül! Sokan mondják nekünk, bízzunk a csodában, próbálkozunk! De nehéz! Nehéz, mert tudjuk, egy 34 éves férfi élete jelenleg pénzen múlik! Ami nekünk nincsen! Tehát marad az imádkozás, s várjuk a következő hetet, ami talán jobb lesz?! Kérem imádkozzanak értünk, s a férjemért!

Az én családomban elég sűrűn változnak az események, mikor azt gondolnám, hogy már „ennél” rosszabb nem jöhet, tudom naivan gondolkodom.

A sok betegség és egyéb problémák mellett már csakis arra vágyom-vágyunk mi hárman, hogy legyen már egy olyan hónap, ami problémamentesen telik el! Amióta utoljára írtam már túl vagyok egy újabb gyomortükrözésen, amit elég nehezen viseltem. Voltam kisfiammal Bp.-en kórházban, és újabb kórházi ellátás előtt állunk, jelenleg az időpontra várunk! Sok-sok éve már, hogy folyamatos orvosi kezelésekre járunk, de talán, soha nem fogjuk megszokni, mert higgyék el ezt nem lehet, sokszor kérdezzük férjemmel, miért pont velünk történik meg mindez, de tudjuk, választ úgysem fogunk már kapni! Férjemnek is újra kórházba kell mennie, ami több száz km-re van tőlünk, jelenleg egy szövettani eredményre várunk! S aztán egy 8-10 hetes sugárkezelésen kell részt vennie ahhoz, hogy egy kicsit javuljon a helyzete! Jelenleg elcsüggedt, mert már az igazi gyógyulásban nem hisz! Csalódott!!

Jelenleg a napjaim nagy részét én azzal töltöm, hogy munka után megyek, mindennap bizakodom, hátha szerencsém lesz!?

Jelenlegi kritikus helyzetünkön rajtunk már csakis a csoda segíthet! Most ott tartunk, hogyha az elmaradásunkat (albérleti díj) nem tudjuk rendezni e hó 20-ig, gondok lesznek!

Egy ideig mindent tudunk, lehet húzni-halasztani, de a végtelenségig senki nem tud ránk várni! Lelkileg teljesen kivagyunk, mert ez az állandó rettegés az albérlet miatt, felőrli minden erőnket! Tényleg egy reményünk van, s egy vigaszunk van a kisfiunk! Ő ad erőt, mosolyt az arcunkra, sokszor akkor is ha sírunk! Ő az akiért minden szenvedést eltűrünk, akiért bármit megtennénk! Betegségéből kifolyólag Isteni CSODA, hogy megmaradt, s él éli a 8 évesek mindennapjait! Megtanította az élet hálásnak lenni, hiszen nehéz sorsa volt születése óta!

Iskolában a legjobb véleménnyel vannak róla a magatartását illetően, s a tanulmányi eredménye is jó! Hát ez az ami mindennap erőt ad nekünk, s küzdeni akarást, harcot a betegségek, és a fájdalmak ellen! Minden jót!!

A Kiss család eredeti levele itt olvasható

Az Én családom

Az én családom három főből áll, van egy nagyon édes 8 éves kisfiúnk, aki sajnos tartós beteg. Harmadik terhességem, de az első megmaradt kisbaba. Vérömlennyel a kis fejében született ami agyvérzésből kifolyólag keletkezett! Fél oldala sokáig csakis részlegesen mozgott, saját finanszírozásból kellett konduktorokat fogadnunk, ami sokba került, de legalább sokat segített neki!

Jelenleg asztmás, és autoimmun beteg lett, egy évben 25-30-szor is képes lebetegedni. Iskolás, nagyon jó tanuló, de a mozgás továbbra is gondot okoz.

Jelenleg is Bp.-re hordjuk ellenőrzésekre.

A férjem nagyon jó ember, felelősségteljes, családszerető aki mindig tudja, hogy a család az első!

12 éves kora óta dolgozik, lakatos a szakmája. Sajnos 2006 óta komoly betegségben szenved, ami lelkileg és fizikailag is megviseli őt! Bőrlimfóma gyanú miatt kezdték el a kezelését ami sok infúzióból, s a mai napig sugárkezelésből áll.

Jelenleg saját felelősségére dolgozik, alkalmi munkavállalói kiskönyvvel. Nemrég jött haza kórházból egy újabb szövettani vizsgálaton vett részt, aminek eredménye teszi függővé, hogy mi lesz a továbbiakban vele. Az utóbbi vizsgálatok azt mutatták ki, hogy jelenleg sajnos rosszabbodott az állapota az előtte lévő vizsgálathoz képest! Ő nagyon jó ember, sok nő ilyen férjet, társat szeretne magának! Egy betegség igen „padlóra” tudja küldeni az embert!

Magamról annyit, hogy hasonló „cipőben” járok, mint a férjem egészségügyileg. Csak én autóimmun-kórban szenvedek, ami rengeteg betegséget vonz maga után!

Lisztérzékenységemet, súlyos reflux betegségemet, pajzsmirigy problémáimat, vérzékenységemet mind-mind az autoimmun kórnak köszönetem!

S akkor még az agyi infarktusról, és arról a rengeteg csomóról nem is beszéltem, ami ellepte az egész szervezetemet.

Sajnos ezek a csomók nőnek, és reumatológiai szempontból igen komoly mozgásszervi gondokat okoznak.

Nem tudtam, hogy ilyen fiatalon milyen komoly gonddal kell szembesülnöm hiszen, minden egyes betegséget „karbantartani” nagyon sok odafigyeléssel s kitartással lehet csak megoldani! Sokszor megkérdezem magamtól, hogy miért pont én?, de tudom választ nem kaphatok rá!!

Életem során már eddig 2× kellett átélnem azt, hogy itt a „VÉG”, kétszer mondta azt az orvos, hogy a „szakadék szélén állok”!

Lelkileg igen megzuhantam, elkeseredtem s elcsüggetem!

Csakis arra gondoltam, hogy ha eljön aminek jönnie kell, abból a kis családom ne érzékeljen semmit! Nehezen, de férjem segítségével és sok imával, összeszedtem magamat és kezdtem rendbe tenni mindent, hogy férjem vállán minél kevesebb teher maradjon! Ő végig hitt abban, hogy elindulok a gyógyulás felé, s lám a hite megtartott! Amíg élek hálásan gondolok rá, hogy tudta nem kell feladnia! Akkor és azóta is megtanultam átértékelni dolgokat, az életet! Nehéz a mai napig, de tudom, hogyha akármilyen fájdalmas egy vizsgálat (pl.: végbél tükrözés, gyomor tükrözés) ha élni akarok el kell viselnem minden fájdalmat! De legjobban az fájna, ha a kis családomat egyedül kellene hagynom.

Röviden ennyit rólunk!

Jelenleg is, és régóta is hosszú évek óta albérletben élünk, sajnos mindenféle szülői segítség nélkül próbálunk talpon maradni! Betegségeinkből kifolyólag elég rossz anyagi körülmények között élünk, s ilyen sajnos volt, s van még úgy, hogy a férjem, vagy én 2-3 napig sem tudunk enni, mert csakis annyi van, ami a kisfiúnknak kell, s nálunk tényleg Ő az első! Büszkék vagyunk arra, hogy Ő még soha semmilyen formában nem szenvedett hiányt!

Sajnos hosszú évek óta nem tudtuk elérni azt sem, hogy az albérletbe bejelentsenek minket, hogy legalább akkor így a helyi Önkormányzattól jogosultak legyük valamilyen támogatásra.

Az albérleti díj jövedelem, ami után adóznia kellene a főbérlőnek, de ezt itt senki nem akarja felvállalni!

Borzalmasan nehéz és elkeserítő a helyzetünk, s sokszor a kétségbeesés és a kilátástalanság miatt keseredünk el.

Próbálunk hinni a csodában, és csakis reménykedünk, mert amíg reménye van az embernek, addig lehet hinni is.

Nyáron én is ki szoktam venni a részemet ahogyan van rá alkalom a munkából. Eljárok házakhoz takarítani, s ha 3-4 ezer forintot kapok érte is, már azt mondom, hogy megérte!!

De sajnos helyzetünket itt ahol élünk, elég sokan tudják, s hát elég sok megaláztatásban van így részünk!

Nem minden ember fogja úgy fel, hogy ma vele, holnap mással is megtörténhet bármi. Aggódni mi egyedül a kisfiúnkért aggódunk, mert ha velünk bármi is történik Ő árván marad.

Írok egy példát: Nem tudtam megoldani kisfiam étkeztetésének kifizetését az iskolában. Ezért oda fordultam valakihez aki készséggel adott rá pénzt, csak a végén derült ki, hogy az adott összegnek a dupláját kéri vissza. Választási lehetőségem pedig nem sok volt, mert az iskolában az étkeztetést minden áron ki kellett fizetnem! Elkeseredtem, mert tudtam plusz problémánk lett, de vigasztalt a tudat, az étkezés elrendezve!

Össz. bevételünk: 49000 (GYES+csp.)+30000 munkanélküli= 79000 ebből télen 63000 az albérletünk. A lisztérzékenységem miatt a diétás életmódot nem is igen tudom tartani állapotom ezért is romlik folyamatosan, hiszen 1kg liszt=650-810, 400g-os kenyér 645Ft. 4db zsemle: 600Ft.

Ehhez külön fizetés szükséges, ami jelenleg sajnos nincsen.

Tudjuk, hogy az alapítvány milyen segítőkészen állt mindig hozzánk, s most a legnagyobb szükségben mellettünk állnak!

Hálásan köszönünk mindent a Gyermekétkeztetési Alapítvány dolgozóinak! Higgyék el nagyon jó érzés, ha az ember tudja, érzi, hogy állnak a háta mögött, hogy nincsenek egyedül!

Az alapítványnak köszönhetően legalább az étkezési problémáink megszűnnek, s legalább úgy tudunk hosszú idő után lefeküdni, hogy tudjuk másnap van mit enni!

A családom olyan család akire mindig büszkék leszünk, mert a legnagyobb bajban, problémában is együtt voltunk, vagyunk és együtt éljük át a mindennapokat! A családom erősít a betegségekben, az alapítvány pedig abban, hogy megmutatta vannak még csodák csak hinni kell bennük!

Köszönjük ezt a csodát!

Tisztelettel!

Vissza a főoldalra